Egyszer minden álom véget ér
Elindult a végefőcím, ott szólt alatta Billy Boyd érzelmes dala, én meg azon kaptam magam, hogy elérzékenyültem. Anno A Gyűrűk Ura-trilógiáért én is rajongtam, viszont A hobbit-filmek már eléggé hidegen hagytak, most valahogy mégis elérzékenyültem. A záró epizód hatásosságát és a lezárás/átkötés bravúrját mutatja, hogy még engem is megcsapott az érzés: egy jó dolog véget ért. Ezúttal már végleg. Még Legolast látva is szomorú nosztalgiával a szememben néztem a vásznat, mert ha valakinek, akkor neki aztán végképp semmi keresnivalója nem volt A hobbit-filmekben. Ő Középfölde Vin Diesele, aki a gravitáció törvényszerűségeire fittyet hányva hajtja végre a képtelenebbnél képtelenebb mutatványait. Ezúttal épp egy összeomló híd lezuhanó kődarabjain balettozik, de ez csak részletkérdés. Még ő is hiányozni fog. Peter Jackson hat filmmel a háta mögött egy olyan fantáziavilágot épített fel, amire a filmtörténetben csak nagyon kevés példát találni. Ráadásul például a Star Warsszal vagy a Marvel-szuperhősös mozikkal szemben ezek a kalandok nem mesélhetők végtelenítve, és talán pont ez teszi őket olyan különlegessé. Mert van elejük, és ha elhúzzák is őket, de van végük is.
Ez Thorin és Bard filmje
Az utolsó rész kétségtelenül a trilógia legmozgalmasabb darabja. A szereplőket már bemutatták, a lelkizéseken túlvagyunk, és már csak a sok szálnak kell összeérnie egy gigászi csatajelenetben, ráadásul a hangsúlyok is áthelyeződtek kissé. Az öt sereg csatája már nem Bilbóról vagy Gandalfról szól. Ez leginkább a sárkányt megölő Bard (gondolom nem spoilereztem, hiszen ezt a fél világ tudja) és Tölgypajzsos Thorin filmje. Míg az egyik a nép egyszerű gyermekéből válik hőssé és nagy vezetővé, a másikat teljesen hatalmába keríti a sárkány kincse, és a korábbi ígéreteivel szembeszegülve mindent magának akar megtartani. Az öt sereg csatája Bard felemelkedésének és Thorin válságának filmje, a többiek pedig csak asszisztálnak ehhez. Jackson jó rendezőként azért gondoskodik arról, hogy mindenkinek meglegyen a maga nagy jelenete (Bilbó egy jól időzített lopással játssza az ENSZ-nagykövetet a seregek között, Galadriel átmegy emósba azért, hogy elkergesse Szauront…), de szerencsére ezúttal semmit nem visz túlzásba. A játékidő 144 perc, amivel Az öt sereg csatája a legnézőbarátabb Középfölde-film az univerzumban, amit innen is köszönök szépen.
A cím nem árul zsákbamacskát
Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy rájöjjünk: a film nagy része vérben gázolva, csatazajban telik, és ilyen szempontból a legközelebb a Harry Potter-széria záró epizódjához áll. Rögtön azzal indítunk, hogy Smaug szénné égeti Tóvárost, majd szembekerül a HMCS-vel, akinek nagyobb nyílvesszője van mindenkinél, és ennek sárkány barátunk látja kárát. Én itt már a könnyeimmel küzdöttem, ugyanis a sárkány volt az egész trilógia legszimpatikusabb szereplője. RIP! Ezután jön némi megnyugvás, Thorin a kelleténél kicsit többet gondolkodik a világ nagy dolgain a tízezer tonnányi aranyhegyén üldögélve, de szerencsére ez a rész gyorsan véget ér. Látjuk közeledni az orkokat, akik még A király visszatérben felmutatott lényarzenáljuknál is ocsmányabb teremtményekkel veszik körbe magukat. Jönnek a disznókon és kosokon lovagló törpök, a szokásosnál picit antipatikusabbra sikerült tündék, Bard szedett-vedett tóvárosi gárdája meg persze a sasok, hogy a végén végképp A Gyűrűk Ura világában érezhessük magunkat. A gyönyörű totálokban megkomponált seregszemlék után aztán jön az összecsapás, amire már két film óta várunk.
Monumentalitás felsőfokon
Előre bocsátom: a film játékidejének nagyjából fele tényleg csatával telik. Brutális tömegjelenetekben ölik egymást a legkülönfélébb fajokhoz tartozó lények, és ha az esemény monumentalitása nem is éri el A király visszatér gondori csatájának szintjét, azért közelít hozzá. Peter Jackson még mindig mestere a szédítő képeknek, és a jelenetei nem csak akkor jók, amikor óriási tömegek küzdenek egymással, hanem akkor is, amikor egy az egyben küzdenek meg az ellenségek életre-halálra. Veszteségeket ezúttal nem csak a gonoszok, hanem a jók is szenvednek (és nem csak odadobott jelentéktelen karakterek kapcsán), így a csata tragédiája még szomorúbb és még átélhetőbb. Amikor pedig vége van mindennek, Peter Jackson stílusosan emlékeztet minket, hogy ez még nem a történet vége, hanem csak egy másik trilógia kezdete. Egy olyan trilógiáé, amit már sok évvel ezelőtt láttunk, és szerencsére bármikor újranézhetünk.
