Egy finomkodó műsorvezetővel kezdődött
Ha voltak is kételyeim, nem tartottak sokáig: az est házigazdája, Neil Patrick Harris nem piszkálni jött a kollégáit, hanem dicsérni, amit a nyitó, látványos musicalbetétben jól meg is tett, és utána is leginkább önmagának szólogatott be korábbi a rossz szerepválasztásaiért (Hupikék törpikék 2, Hogyan rohanj a veszTEDbe…), mint a kollégáinak. Egy-két finom megjegyzésben azért az Akadémia orra alá dörgölte, hogy néhány fontos filmet elfelejtettek az értékének megfelelően jelölni, így amikor a közönség megtapsolta a Selma egyébként nem jelölt főszereplőjét, a brit David Oyelowót, Harris egy “Bezzeg most már szeretitek” mondattal rúgta be a ziccert, és az is jó volt, amikor Ben Affleck felé fordulva a következőt mondta:
Benedict Cumberbatch neve tökéletes alkalmat kínál John Travoltának, hogy Ben Afflecknek ejtse.
És a mondat végén feljött a színpadra díjat átadni John Travolta, pont annak az Idina Menzelnek a társaságában, akinek tavaly katasztrofálisan ejtette ki a nevét az Oscar-gálán. Ezeket leszámítva ez az este nem igazán a humorról, hanem a pátoszról szólt, ami nagyjából négyórányi adagban szállítva eléggé képes megülni az ember gyomrát.
Mintha a Grammyt nézném
Az utóbbi évek egyik legkellemesebb újítása volt, hogy a jelölt betétdalokat maximum egyveleg formájában adták elő. Idén azonban visszatértek ahhoz, hogy minden dalt külön bemutassanak. Ez kapásból öt dalbetétet jelentett, ami a nyitó számmal, Jennifer Hudson az év filmes halottait búcsúztató dalával és Lady Gaga A muzsika hangjából elénekelt betétjével együtt már olyan sok volt, mintha egy zenei díjátadót néztem volna. Persze akadtak élvezetes produkciók.
A Lego-kaland betétdalának totálisan kaotikus, őrült előadása szórakoztató volt, ahogy John Legend és Common Oscar-díjas dala, a Glory is jól hatott ilyen monumentális díszletek közt, de összességében annyira sok időhúzó, fölösleges elem szerepelt a műsorban, hogy szinte képtelenség élvezni. Talán Amerikában kora este ez még elmegy, viszont Európában a néző hajnali ébren tartásához édeskevés.
Legalább a köszönőbeszédek jók voltak
Az estét az unalomba fulladástól leginkább a jópofa, netán fontos mondanivalójú köszönőbeszédek mentették meg a totális unalomtól. Az egész a legjobb külföldi filmnek kikiáltott Ida lengyel rendezőjével, Pawel Pawlikowskival kezdődött, aki nagyon hosszú köszönőbeszéddel készült, és vicces volt, hogy a nagyzenekar próbálkozásai ellenére egyszerűen nem hagyta magát lekeverni. Tavaly volt szerencsém interjúzni vele, és nekem sem volt egyszerű kérdéseket közbevetnem a kinyilatkozásai közepette. Ezután Patricia Arquette lepte meg a nagyérdeműt, aki a díja átvétele utáni beszédében nemcsak a szokásos sallangokat sorolta, hanem egyenlő béreket követelt a nők számára az Egyesült Államokban, amit Meryl Streep és Jennifer Lopez ujjongva ünnepelt. Azt csak én tenném hozzá, hogy a gondolat szép, de nem csak az Egyesült Államokra érvényes.
Elgondolkodtató üzenet volt még az is, amikor a faji egyenlőség kivívásáról szóló Selma betétdaláért járó Oscar-díj átvételekor a zeneszerző John Legend megjegyezte, hogy ez a harc még nem ért véget, mert ma több afroamerikai ül az amerikai börtönökben, mint ahányan annak idején rabszolgasorban sínylődtek.
Még meglepi is volt
A színészi kategóriák a papírformát hozták. A Whiplash szadista tanár szerepéért díjazott J.K. Simmons annyira végignyerte az elmúlt hónapokat, hogy rutinból kapta fel a díjat. Patricia Arquette díján sem lepődött meg senki, ahogy az Alzheimer-kóros nő eljátszásáért Oscarral jutalmazott Julianne Moore–nak (Still Alice) is régóta kijárt ez. Ettől függetlenül Moore-on látszott az őszinte, hatalmas öröm. Gondolom, úgy lehetett vele, hogy ha ennyi év ennyi kiváló filmjéért nem kapott Oscart, talán majd egy posztumusz összejöhet, de a sors most kiengesztelte az eddigiekért. Jó volt látni A mindenség elmélete főszerepéért jutalmazott Eddie Redmayne őszinte, gyermeki ujjongását is, bár aki figyelte az Oscar-szezont, az ezen a szobrocskán sem lepődhetett meg.
Az igazi meglepetést leginkább az okozta, hogy az Akadémia mennyire taktikusan, minden nagyobb jelöltre gondolva osztogatta a jutalmakat. A Kódjátszma a forgatókönyvért nyert, a Sráckor Patricia Arquette révén, A Grand Budapest Hotel is hazavitt négy kisebb díjat, a Selma a betétdalért kapott, a Whiplash is összeszedett hármat… Egyedül a Foxcatchert és a Vadont felejtették ki teljesen a szórásból a fontosabbak közül, bár ezt előre lehetett sejteni. A show végén, amikor Sean Penn átadta a Birdmannek járó legjobb film Oscart, régi barátjának, a filmet rendező mexikói Alejandro González Iñárritunak címezve odavetette, hogy “Ki adott zöld kártyát ennek az anyaszomorítónak?” – ebből is sejteni lehetett, hogy a sztárok legalább jókedvűen, viccelődve élték át ezt a négyórás műsort. Nem úgy, mint a nézők.
|
Legjobb film: Birdman Legjobb férfi főszereplő: Eddie Redmayne (A mindenség elmélete) Legjobb női főszereplő: Julianne Moore (Still Alice) Legjobb női mellékszereplő: Patricia Arquette (Sráckor) Legjobb férfi mellékszereplő: J.K. Simmons (Whiplash) Legjobb rendezés: Alejandro González Iñarritu (Birdman) Legjobb külföldi film: Ida (Lengyelország) Legjobb animációs film: Hős6os Legjobb eredeti forgatókönyv: Birdman Legjobb adaptált forgatókönyv: Kódjátszma Legjobb betétdal: Glory (Selma) Legjobb filmzene: Alexandre Desplat (A Grand Budapest Hotel) Legjobb jelmez: A Grand Budapest Hotel Legjobb smink: A Grand Budapest Hotel Legjobb rövidfilm: The Phone Call Legjobb rövid dokumentumfilm: Crisis Hotline: Veterens Press 1 Legjobb hangkeverés: Whiplash Legjobb hangvágás: Amerikai mesterlövész Legjobb speciális effektusok: Csillagok között Legjobb animációs rövidfilm: Feast Legjobb díszlet: A Grand Budapest Hotel Legjobb operatőr: Birdman Legjobb vágás: Whiplash Legjobb dokumentumfilm: Citizenfour |
