Ritkán járok moziba. A gyerekeimmel (2 és 4 évesek) még sosem voltam. Úgy gondoltam, ez még nem nekik való. Ijesztőnek tartottam a hatalmas képet, valamint a fülsüketítő hanghatásokat. Vártam továbbá a tökéletes filmre, ami egyaránt nyújt szórakozást egy beszélni éppen tanuló és egy, a gondolatait már magas szinten kifejezni tudó kisgyereknek.
Nemrég hírét vettük, hogy egész estés filmet kap kedvenc mesesorozatsztárunk: Shaun, a bárány. Általános volt az öröm, hiszen éppen ennek a kedves négylábú tanyasi állatnak a kalandjaival múlattuk az időt a hosszú téli estéken. S mivel a történetek könnyen követhetők, az epizódok hossza pedig alig haladja meg az öt percet (na meg a zenéjére is kiválóan lehet riszálni a dohányzóasztal tetején), a rosszcsont kis bárányt hamar a szívébe zárta az egész család.
Először a moziban
Már csak rajtam volt a sor, hogy legyőzzem minden fenntartásomat a mozi esetleges ijesztő hatásával kapcsolatban. Március első vasárnapján aztán vettem egy nagy levegőt, és váltottam négy jegyet a nagyvárosba csak muszájból betévedő birkanyáj kalandjaira. (Bevallom, eddigre már teljesen beleszerettünk a filmelőzetes minden egyes képkockájába, de főleg a zenéjébe.) A hosszát illetően ugyan egy kissé szkeptikus voltam, nem gondoltam volna, hogy az örökmozgó kétévesem végig tudja ülni. Pedig majdnem!
Máris adódott egy kis riadalom, amint teljesen elsötétült a terem. Míg a nézők nagy része örvendezett, hogy végre kezdődik a várva várt film, a kisebbik fiam az ölembe kéredzkedett. Mégiscsak komfortosabb így, anya haját huzigálva belefeledkezni egy idilli tanya hétköznapjaiba.
60 perc után irány a büfé
Ami nekünk idilli, az a címszereplőnek viszont a monotónia csúcsa. Minden nap kakasszóra ébredni, kibújni a jó meleg takaró alól, legelészni, majd újra irány az akol. Ebből az agóniából próbál kitörni Shaun, amikor nyájtársaival egy napon elhatározza, bizony, nekik is jár egy szabadnap. Minden jól is alakul, míg egy váratlan pillanatban elszabadul a pokol: a kulcsszereplő (s vele a cselekmény) elindul a lejtőn. Innentől komolyan felpörögnek az események. Hamarosan a városban találják magukat, ahol már csak egyetlen cél lebeg Shaun és társai szeme előtt: találják meg a Gazdát és közben nagy ívben kerüljék el a rájuk vadászó sintért. Ez viszont kemény dió, mert a Gazda komoly amnéziával küzd, ráadásul egy véletlen folytán keresett sztárfodrásszá válik. A bárányok persze nem adják fel, az álcázás nagymestereivé válnak, és közben mindent bevetnek, hogy előcsalogassák a legfontosabb ember emlékeit.
Többek között egy a capella előadással, erről viszont nem tudok hosszan értekezni. Kisebbik fiam ugyanis éppen idáig (kb. a 60. perc) bírta cérnával, s kezdett el ellentmondást nem tűrő hangon perecért és teáért esedezni. Mire visszaértünk a büféből, már nagyban zajlott a szökés a városból a gazdával együtt, utóbbi az emlékezetkiesés miatt még mély altatásban. Kalandos az út hazáig, s nem is veszélytelen. Az egymásra találás viszont annál emlékezetesebb és könnyfakasztóbb, hiszen minden jó, ha a vége Shaun!
Az a jó ebben a filmben, hogy legalább annyira szól a felnőttekhez, mint a gyerekekhez. Hiszen tele van utalásokkal nagy filmtörténeti klasszikusokra (az csak az én filmes műveltségem hiányosságát jelzi, hogy csupán a Terminátort sikerült beazonosítanom ezerszázalékosan). Egyebekben is nagyon mai, hiszen az egyik kulcsjelenet az, amikor az egyik gigasztár a Gazda hajvágó tehetségét népszerűsíti a közösségi oldalán. A film humora alapvetően a helyzetkomikumra épül. A jelenetek annyira részletgazdagok, hogy jó néhány geg felett elsiklunk, az összeset valószínűleg csak második megnézéskor vennénk észre. Az én személyes kedvencem az, amikor Timmy, a kisbárány bárányos hátizsáknak álcázza magát.
Végezetül pedig hadd hívjam fel a figyelmet az állatmenhelyes örökbe fogadós jelenetre. Ez annyira megindító, hogy biztos vagyok benne: rengeteg gyerek akar majd ezután a film után új házi kedvencet befogadni.
Shaun, a bárány – 1 óra 25 perc – Besorolás: 6+ – Családi animációs film – Szinkronizálva
