Egy nyolcéves és egy tízéves lányom van – a három hónapos még nem tényező olvasás szempontjából –, az olvasóvá nevelésük már egész kicsi korukban elkezdődött, úgy kétéves koruk óta folyamatosan központi eleme az életüknek az épp életkoruknak megfelelő olvasmány. Kétévesen még nyilván én voltam az, aki a könyvek magyar hangja volt, de amint megtanultak olvasni, már rendszerré vált, hogy könyvvel mennek aludni, vagy ha épp nem engedem a számítógépet és a mesenézést – mert ezek azért még mindig kiütik az olvasást az első helyről –, akkor rögtön a könyveik után nyúlnak.
Most rátaláltunk a Jeff Kinney: Egy ropi naplója és a Rachel Renée Russell: Egy zizi naplója sorozatra, úgyhogy egy jó ideig újra van mit állandóan olvasni, a Harry Potterek és Geronimo Stiltonok után. Ugyanis a tízévesem a Pottereket falta sorra, míg a nyolcévesem eddig a Geronimokért volt oda. Azóta, mióta először az Egy ropi naplója megérkezett az otthonunkba, szabályos versengés indult a könyvekért.
Egyszerre hárman olvassuk, három könyvjelző van benne, és a lányok fő feladatuknak azt tekintik, hogy engem beérjenek a könyvben. Merthogy ez a sztori annyira vicces, szórakoztató, hogy én is rákattantam, este alig várom, hogy elaludjanak, és kicsempészhessem a szobájukból magamnak. A képregényes formában megírt naplók gyors olvasós sikerélményt adnak a gyerekeknek, nekem pedig feltöltődést jelentenek.
Túl azon, hogy jókat nevetgélek rajta, úgy érzem, hogy kicsit megtudok többet a gyerekeimről is, a kis belső vívódásaikról, gondolataikról. Mindkettő a felső tagozatba lépőkről szól, méghozzá a kicsit periférián álló gyerekekről, akik nem a legmenőbb arcok az osztályban. Így aztán valamennyire mindannyiunkról írnak, magunkra, gyermeki énünkre is ráismerünk bennük. A gyermekkönyvek napján ez azon gondolkodtatott el, hogy felnőttkorunkban is érdemes visszatérni a gyerekkönyvekhez, attól függetlenül, hogy van-e gyermekünk vagy sem. A saját lelkünk megfejtésében is segítenek, szórakoztatnak, és a mesék világán keresztül az önismeret útjára terelnek.
