Vackor ma új gazdához költözik. Lesz neki kis testű kutyahaverja és nagy testű macskafőnöke. Gazdái, akik mindent meg fognak neki adni, kezelik a szívférgességét, fizioterápiára hordják a lába miatt, és vállalják, hogy várhatóan egy műlábbal kell majd élnie, hogy a gerincét kímélje. Mindemellett pedig nagyon fogják szeretni.
Az ideiglenesség ilyen. Mire kutyává válik a kezeid között, mire megnyugszik és beilleszkedik, addigra el kell mennie. És áltathatjuk magunkat, hogy könnyedén veszi majd, de nem. Vackor biztosan nem. Neki én leszek a gazdi, aki megint lepasszolta, cserbenhagyta, elhagyta. Pedig úgy szeret. Elképesztő az a ragaszkodás, ami kialakult köztünk. Folyton a lábam alatt van. Ha a konyhába megyek, odafekszik, ha a nappaliba, oda, ha a fürdőbe, az ajtó előtt vár.
Mikor megismertem, harapott. Semmi bizalom nem volt benne, felemelni? Meg ne próbáld! Nyakörvet adni rá? Életveszély. Kapdosott, rettegett. Ma már a lépcső előtt várja, hogy felemeljem, és menjünk sétálni. Imád. És az igazság az, hogy én is teljesen odavagyok érte…
A teljes cikket a Demény, a kötsög blogon találod!
