Egyszer találkoztam csak személyesen Antal Imrével, még gyermekkoromban, amikor szüleim mellett egy rádióstúdióban sertepertéltem. Ő interjúra érkezett. Akkor már bőszen néztük otthon a Szeszélyes évszakokat, tudtam, ki ő. Pont olyan volt az életben is, mint a tévében. Mosolygós, visszafogott, szerény, közvetlen. Mindenkihez volt egy-egy félig kedves, félig vicces mondata. Egyáltalán nem várta el, hogy különlegesen kezeljék, csak tette a dolgát. Jött, beszélt, nevettetett, egy kis derűt csempészett mindenki hétköznapjába, majd elment. Ahogyan ez az egész életére is igaz volt.
Kettétört egy karrier
Antal Imre csodagyerekként indult. Nem, nem a humoristák között, a humor csak úgy mellesleg jött belőle. Hanem zongoristaként. Kisgyerekkora óta zongoraművésznek készült, és a Zeneakadémia elvégzése után körbeturnézta a világot. Páratlan tehetség volt, aki meghódította a koncerttermeket, és a legnagyobb versenyekről hozta el a díjakat, amíg az ujjai is úgy akarták. Jobb kezében azonban hirtelen ízületi gyulladás keletkezett, amelyből soha nem gyógyult ki teljesen, így többé képtelen volt játszani. Ez volt életének első és talán legnagyobb törése, olyannyira, hogy nemcsak anyagi, hanem komoly lelki válságba is jutott.
A humorban találta meg új életét
Antal Imrének lényegében mindegy volt, mit csinált a színpadon, zongorázott, vagy éppen viccet mesélt, jól állt neki a kamera. A Magyar Televízióhoz került műsorvezetőnek, és már a bemutatkozása is olyan jól sikerült, hogy azonnal rábízták a “Halló fiúk, halló lányok” műsor vezetését. Nem sokkal később őt láthattuk a szilveszteri műsorok házigazdájaként, és 1980-ban elindult a Szeszélyes évszakok, ahol évtizedeken át ontotta magából egyedi stílusú poénjait. Emellett számos filmben szerepelt, például az Ezek a fiatalokban vagy a Bors című sorozatban, ahol színészként is kitűnően helytállt. Az ő közreműködésével ismerte meg a nagyközönség az ország mára legnagyobb humoristáit, többek között Ihos Józsefet és Nagy Bandó Andrást. Kollégái rajongtak érte, ahogyan a közönség is. Bárhol járt, olyan szeretettel és tisztelettel fogadták, amely a szakmabeliek szerint rendkívül ritka.
Szerette a tréfát, és értette
A nagy nevettető nemcsak közvetlen lényének és magával ragadó kisugárzásának köszönhette a sikerét, hanem annak is, hogy fotografikus memóriájának segítségével pillanatok alatt meg tudott tanulni bármilyen szöveget, méghozzá pontosan. Volt, hogy kollégái ugratták is ezzel, és egyszer szándékosan a tűzvédelmi szabályzatot adták a kezébe az adott jelenet szövege helyett, de Antal Imre nem csinált belőle problémát. Megtanulta azt is, csak éppen megjegyezte, hogy ebben bizony semmi humor nincs. Kellemetlen helyzetek is akadtak e képessége miatt, mert mivel a sajátján kívül mindig mindenki szövegét tudta, volt, hogy egy másik szereplő szövegét kezdte el mondani élő adásban, de ő még ebből is humort tudott faragni. “Homo ludens vagyok. Játszó ember, aki játék és humor nélkül képtelen volna élni” – vallotta magáról.
Tragédiákat takart el a mosolyával
Antal Imre a rengeteg szeretet ellenére nem tartott a szó hagyományos értelmében baráti kapcsolatot kollégáival, nem nagyon járt össze senkivel, és bár mindenkivel jóban volt, a magánéletébe csak nagyon kevés embert engedett be. Visszahúzódó, csendes ember volt. Édesanyját rajongásig szerette, halálát soha nem tudta feldolgozni. Ez után törtek rá a különböző betegségek, és végül a rák, amellyel már nem tudott megküzdeni. Egzisztenciálisan is megbillent, végül Antal Imre kénytelen volt egy barátjához költözni, akivel bár támaszai voltak egymásnak évtizedeken át, mégis rosszul érezte magát ettől. Szeretett volna független lenni, ellátni saját magát, de az utolsó időszakban erre már képtelen volt. Két szórakozása maradt saját bevallása szerint: a cigarettázás és az italozás. Imádott vendéglőkbe járni, órákig elidőzni ott, iszogatni, beszélgetni, egy kicsit kiszakadni a hétköznapok gondjaiból. Mert a rengeteg vicc, az állandóan mosolygós arc mögött drámák zajlottak a lelkében. De mindvégig azt vallotta: “Sokszor kényszerül az ember olyan utakra, amit humor és szeretet nélkül képtelen lenne túlélni.”
