Nagy-Kálózy Eszter: “Otthon nem a humor az első”

Hogy találkoztak Rudolf Péterrel?
Egy barátunk és színészkollégánk révén megismerkedtünk. Akkor már láttuk egymás filmjeit, több színpadi szerepét, de személyesen még nem találkoztunk. Mégis valamitől figyeltünk egymásra, valamitől fontos volt a másik. Igen, azt hiszem, sodródtunk egymás felé. Előbb-utóbb nyilván találkoztunk volna színpadon is, ez mégis a civil életben történt meg először, és én örülök ennek.

Az első találkozás után tíz évvel később, az “És Rómeó és Júlia” című kétszereplős darabban, Vámos Miklós ötlete alapján találkoztunk újra. Mélyvíz volt, együtt találtunk ki sok mindent, valójában egymást rendeztük, véleményeztük. És akkor derült ki, hogy nemcsak a magánéletben tartozunk össze, hanem van még egy pont, ami összeköt minket: az, hogy hogyan gondolkozunk a színházról.

Azóta már többször játszottak együtt színpadon és filmben is, amelyet férje rendezett. Most utoljára a Kossuthkifliben.
Péter akár rendező, akár színésztárs, nekem mindig megnyugtató a jelenléte. Mikor játszunk, jó belenézni a szemébe, mert tudom, hogy azt kapom tőle, amit a jelenettől kell: száz százalékig ott van, támaszt és biztonságot nyújt. Amikor rendez, nagyon sok minden van a fejében, és olyankor fontos, hogy én értem őt. Nem kell hozzám hosszan beszélnie, mert pontosan tudom abból a fél mondatból is, hogy mit akar nekem mondani.

Jellemző ez az összhang a hétköznapjaikra is?
Amikor az egyikünk teljesen be van fogva, a másik vállalja a hátteret. Ez különösen akkor volt fontos, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Azért is tudtam visszamenni dolgozni, mert Péter természetesnek vette, hogy család vagyunk, és dolga van a gyerekekkel: pelenkázta, etette, vacsoráztatta, fürdette őket, amikor nekem játszanom kellett.

Ha arra kérem, emeljen ki tulajdonságait, amelyek az ön számára fontosak?
Akkor én az intellektusát és a kreativitását választom. Ez utóbbi alatt azt is értem, ahogyan észreveszi a dolgokban a jót, ahogy rá tud csodálkozni egy virágzó fára, ahogy megőriz egy-egy jelenetet a kirándulásunkból, ahogy az élet ezer apró történését be tudja építeni egy szerepbe vagy egy rendezésbe. De mondhatnám azt is, ahogy kommunikál. Sokat tanultam tőle, például hogy az én zárkózottságommal mégis hogyan boldoguljak a világban.

És ha a másik oldal felől érdeklődöm?
Ami miatt talán nehéz vele, és ezt ő is vállalja: a döntéseit lassan hozza meg. Mérleg jegyű. Én már rég túlléptem a dolgon, ő képes hónapokig rágódni rajta. És ha döntött, olykor még utána is megkérdőjelezi a helyességét. Ami persze lehet jó is, mert minden szempontot figyelembe vesz, és mérlegel.

Nagy-Kálózy Eszter – fotó: MTVA

Emellett biztosan van olyan része is az egyéniségüknek, amely hasonló…
Szeretünk mindketten korán kelni, szeretjük, ha hosszú a nap, és sok minden belefér. Szeretünk együtt sportolni és kutyát sétáltatni.

Azt hiszem, férje neve összefonódott már a rá jellemző sziporkázó humorral. Jut ebből a hétköznapokra is?
Otthon azért más feladataink vannak, és nem a humor az első, de feszültséget oldani nagyszerű. És együtt sokat tudunk nevetni.

A gyerekek közül ki hasonlít rá leginkább?
Olivér. Ha meglátom a Cha-cha-cha című filmet, amiben Péter játszott fiatalon, mindig azt mondom, a fiunk pont olyan, csak világosabbak a színei, a haja, a bőre. De a személyisége is hasonló: a humora, a dolgokhoz való hozzáállása. Bár örökölt az én zárkózottságomból is.

Ön vagy Péter volt a szigorúbb, esetleg megengedőbb szülő?
Bizonyos dolgokban Péter, másban én. Attól függően, mit hoztunk magunkkal otthonról. És persze azon is múlt, melyikünk töltött épp több időt a gyerekekkel. Aki velük volt, kialakította a maga rendszerét, aztán jött a másik, és vele együtt egy kicsit másmilyen rendszer. De nem voltunk kemény szülők. Amit inkább mondhatnék magunkról, az a rendszertelenség, ez pedig a szakma ártalma. Valószínűleg sok színészcsalád küzd hasonlóval.

Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter a Mindenből egy van című sorozatban – fotó: MTVA

És hozott valami mégis egy kis rendszerességet az életükbe?
Nagyon sokáig a reggeli, nem pedig a vasárnapi ebéd, ahogy más családoknál lenni szokott. Én elkészítettem, és körülültük az asztalt. Péter pedig téli reggeleken gyertyát gyújtott nekünk. Ha közös esténk nincs, legalább a reggeleink legyenek hangulatosak! – mondta.

Rohanó élet, pár perces telefonok, munka két-, olykor sokfelé. Hogyan tudnak mindebből kiszakadni?
Péter nagyon szereti a vizet. Megnyugtatja a látványa. Olyan erővel van jelen a természet, hogy kimos mindent az ember agyából. Persze biztos számít az is, mit élt meg gyerekként: Ráckevén a Kis-Dunánál töltötte a nyarait, lenn volt egész nap a parton, békát fogott, úszott. Most egy-egy nagyobb munka után törekszünk ki az Őrségbe, ahol van egy kis házunk, és persze vízpartot is találunk.