Greta Garbo volt a nő, aki soha nem nevetett
Garbo Garbo apja halála után már fiatalon dolgozni kényszerült. Egy véletlen folytán fedezték fel, amikor meghallották egyedi, mély hangját. Szépségére, külsejére ugyanis nem igazán figyelhettek fel, mert ekkor még kövérkés, csúnya fogsorú lány volt. Húsz kilót kellett adott le, ezután próbált szerencsét svéd fiatal színészként először Németországban, majd Amerikában, ahol első filmjének forgatásakor még egy szót sem tudott angolul. Igaz, nem is kellett, mivel némafilmről volt szó. Mire az első hangosfilmre került sor, már beszélt angolul, és rendkívüli módon formálta meg azokat a tragikus asszonysorsokat, amelyeket ráosztottak, többek között Anna Kareninát. Talán nem véletlenül sikerültek ezek ilyen élethűen, hiszen ő maga is sokat megélt fiatal nő volt már ekkorra. A filmjeiben látott, hűvös, titokzatosságra épülő nő image nemcsak szerep volt, amit eljátszott, hanem a valóságban létező Garbo Garbot. Vagy legalábbis az az oldala, amit megmutatott a külvilágnak. Valódi énjének megfelelő karaktereket formált meg filmjeiben, például Mata Harit, Camille-t, a párizsi kurtizánt, vagy a történelem egyik legtitokzatosabb nőjét, Krisztina királynőt.
Greta Garbo Mata Hari szerepében (balra) és a Camille c. filmben Robert Taylorral (jobbra)
Filmezés helyett a nácik ellen harcolt Garbo
Több filmet forgatott, és már túl volt egy Oscar-jelölésen, amikor először láthatta őt a közönség nevetni egy hollywood-i vígjátékban. Ernst Lubitsch ugyanis úgy gondolta, hogy ideje változtatni az addigi Garbo-képen, és a Ninotchkában élettelivé formálni őt. Ezt a vonalat követte George Zukor is, aki 1941-ben A kétarcú nő című vígjátékkal megtette a végzetes lépést. A közönség a megszokott Garbo-t igényelte, ezzel a váltással azonban szinte tönkrement az addig kialakított image. Ezért Garbo úgy döntött, hogy a csúcson hagyja abba a színészkedést, és egy pillanat alatt eltűnt a film világából, színes filmet soha nem is forgatott. Ismertségét ezután inkább másra használta fel. A másodig világháború alatt a svéd náciellenes kémszervezet tagja volt, ahová életét kockáztatva embereket szervezett be.
Nemcsak a mozivásznon, hanem az életben sem nagyon látta őt senki jóízűen nevetni. A hűvös tekintet egyszerre kölcsönzött számára egy titokzatos, visszafogott, szeretetre vágyó nő képét, és ezzel együtt egy kemény, elérhetetlen, határozott emberét, akitől tartott a környezete, mert soha nem tudták, mi járhat valójában a fejében. Még a sokat látott és megélt Hollywood-ot is képes volt megosztani különcségével, voltak, akik rajongtak érte, és voltak, akik ki nem állhatták őt. Nem nagyon voltak gesztusai, mimikái, amelyekkel jelezte volna a mélyben rejlő érzelmeit. Ez adta az ő egyediségét, sikerét, és egyben tragédiáját is.
Greta Garbo és a Metro-Goldwyn-Mayer ikonikus oroszlánja, Leo
Szerelmi bánatban élt, és abba is halt bele
Ha valaki Garbo életében nagy szerelmek után kutatna, férfi vonalon biztosan kudarcot vallana. Garbo ugyanis a hölgyekért volt oda, különösképpen egyért. Bár több nővel volt viszonya, többek között Mercedes de Acosta írónővel, mégis egyetlen nő volt csak, aki megbabonázta, de egy életre. Mimi Pollak svéd színésznővel még fiatalkorában ismerkedett meg, akihez élete végéig gyengéd szálak fűzték, még akkor is, amikor Mimi már férjhez ment. Ez a kapcsolat más volt, mint a nagy szerelmek általában, hiszen kettejük egymás iránti érzelmeiről senki sem tudott, és inkább csak levelezés útján érintkeztek egymással. Garbo élete nagy részében magányos és depressziós volt, amelyhez ez a kapcsolat, illetve ennek hiánya nagyban hozzájárult. Akadtak ugyan férfi kérői, de úgy gondolta, jobb neki “agglegényként”, a “feleség” szó hallatán szinte rosszul lett.
Tin Andersen Axell svéd írónő könyvet is írt “Átkozott-imádott fruska!” címmel Mimi és Greta kapcsolatáról, levelezésük alapján. Ezekből Garbo olyan oldala bontakozik ki, amit senki nem sejtett volna róla. A kemény arc mögött ugyanis egy vidámságra vágyó, bolondos, jó humorú, szeretnivaló nő lakozott, aki imádta a koktélokat, a cigarettát, a jazz-t, és olykor a káromkodást is. Ezt az arcát azonban csak annak fedte fel, akit igazán szeretett, és akiben megbízott. Annak az egynek. Miminek. “Mimóza karjában sírtam ki magam. Szörnyű volt minden. Semmi nem felelt meg, ami én voltam. A nevem sem. Ráadásul egyfolytában lelkiismeret-furdalásom volt. Ha bármi olyat ettem, amit szeretek, rossz lett a lelkiismeretem. Hogy vigasztaljam magam, még többet ettem. Majd rengeteg sörrel leöblítettem. Aztán hánytam.” – írja könyvében Tin Andersen Axell, Garbo leveleiből idézve, megmutatva azt, mennyire rosszul viselte Garbo a pályája kezdetét, a névcserét, a fogyást, mindazt az átalakulást, amitől sztár lett. Ekkor is Mimi volt a támasza, akivel megosztotta búját-baját.
Mimi és Greta (jobbra) a dráma csoporttal
Garbo valójában egy felvágott nyelvű, semmiféle korlátot nem tűrő nő volt, aki legbelül tele volt komplexusokkal és önbizalomhiánnyal. A biztonságra törekedett, de mégsem tűrte el, hogy bárkitől is függjön. Greta Garbo olyan volt, mint egy mostani, modern nő: szabadságra, függetlenségre vágyott, és egyedül is képes volt talpon maradni. Negyvenes éveinek vége felé New York-ba költözött, ahol hétszobás lakásában magányosan élt. Visszahúzódott az emberektől, egyetlen programja az volt, hogy naponta több kilométeres sétákat tett egyedül, ezzel vezette le a feszültségét, vagy távoli, csendes szigetekre utazott. Két-három barátja maradt csak, akikkel még szót váltott egy ideig, Cecile de Rotschild bárónő és Aristotle Onasszisz, de végül a Grand Hotel című filmjében annyit mondogatott “jelszava” lett a meghatározó az életében: “Egyedül akarok lenni!”. És így is lett. 1990-ben, 85 évesen egyedül halt meg. A diagnózis szerint tüdőgyulladásban, a lelke szerint viszont szerelmi bánatban.
