Isten, a különös képzelt barát
Egy nap Faith és édesanyja, Maria korábban érnek haza. A családfőt, Colint egy idegen nővel találják az ágyban, és mivel nem ez az első félrelépése, a válás elkerülhetetlen. A férj elköltözik és beadja a válókeresetet, a feleség összezuhan, és nincs energiája arra, hogy a kislánya lelkével is törődjön. Faith azonban hamarosan képzelt barátra lel, aki egészen a bűvkörébe vonja, olyannyira, hogy édesanyja végül gyermekpszichológus segítségét kéri, aki arra a következtetésre jut, hogy Faith minden bizonnyal Istennel beszélget. Egy kislány, aki sosem gyakorolta a zsidó vallását, most beszélget Istennel, ráadásul azt állítja a Mindenhatóról, hogy nő. Mindezek után Faith feltámasztja a saját nagymamáját, meggyógyít egy AIDS-beteg kisbabát, és a család hirtelen az egyház és a média érdeklődésének központjába kerül. Aztán újra előkerül a kislány édesapja is, aki gyermekelhelyezési pert kezdeményez, mert meggyőződése, hogy a kicsit az édesanyja tette “ilyenné”…
Stigmák a kislány testén
Szögezzük le, Jodi Picoult regényének semmi köze azokhoz a természetfelettiről szóló írásokhoz, amelyek ma az Y. A. irodalom bázisát jelentik, ez nem egy újabb angyalos, csodalényes, világmegmentős sztori. Nagyon is a földön jár, és épp ettől hiteles: ahogyan a csodát a történetébe beengedi, hiszünk neki, hogy mindez akár itt is történhetne, a kis Pistikével, a harmadik szomszédban. Érzékletesen mutatja be, miként reagál erre a csodára a külvilág. Az anya, aki a végtelenségig hisz a gyermekének. Az apa, aki a szerinte pszichésen gyenge volt feleségét hibáztatja mindenért. Az egyház, amely egy 7 éves kislányt súlyos eretnekséggel vádol. A média, amely a végtelenségig duzzasztaná a csodatevő Faith White történetét. A pszichológusok, akik különböző mentális zavarokkal próbálják megmagyarázni a gyermek látomásait, és az orvosok, akik ennek dacára sem találják szervi okát annak, hogy a kislányon egyik napról a másikra stigmaszerű, vérző sebek keletkeznek. Mindeközben állandóan ott lebeg a kérdés a szereplők között: és mi van akkor, ha a gyermek valóban Istennel kötött barátságot?
A marakodásban a lényeg vész el
A szerző ezúttal igen sikamlós témába nyúlt bele, hiszen talán semmi nem osztja meg az embereket annyira, mint a vallás, a hit. Ráadásul nem szépeleg: kőkeményen odamondogat a papoknak, a törvényhozóknak, a korrupt hivatalnokoknak, a haszonleső médiának, orvosoknak és az átlagembernek is. A történet kíméletlenül az arcunkba vágja, olykor mennyire kisszerűek vagyunk, képtelenek elfogadni mást, mint amiben hiszünk, és az esélyt sem adjuk meg arra, hogy kinyíljon a szívünk. Persze félelemből. Miközben vérrel-verítékkel marakodunk, küzdünk az igazunkért, hajlamosak vagyunk nem észrevenni, hogy közben épp a lényeg vész el. Így vannak ezzel a regényben Faith szülei is, és olvasóként szinte rimánkodtam az utolsó 200 oldalt forgatva, hogy emberek, ébredjetek már fel végre! A történet hatására azt kívántam, bár lenne mód arra, hogy olykor kívülállóként is rápillanthassunk a saját életünkre. Sokkal jobb döntéseket hoznánk.
Irgalmatlanul sok kutatómunka
Jodi Picoult könyve kicsit lassan indul, ám később annál jobban felpörög, és a vége felé már olyan izgalmas, hogy letenni sem lehet. A szerző érezhetően hatalmas kutatómunkát végzett a regény megírása előtt, mind egyházi, mind pszichológiai vonalon, az ebből született leírások kissé megakasztják a cselekményszövést, de ahhoz, hogy a teljes lényeget megértsük, érdemes rajtuk átrágni magunkat. A regényben számos mellékszereplő is mozog, és a kevesebb talán több lett volna, emiatt néha zavarossá vált számomra, hogy ki kivel van, de ezt leszámítva nincs negatívum, amit a Csodalánynak fel tudnék róni. Különösen, hogy a fő mondanivaló mellett Jodi még arra is figyelmet fordított, hogy hősnője, Maria is megtalálja a boldogságot…
Jodi Picoult: Csodalány, megjelent az Athenaeum kiadó gondozásában 2015-ben