Nyáry Krisztián: Merész magyarok – 30 emberi történet című könyve novemberben jelenik meg a Corvina Kiadó gondozásában. Ebből olvashattok egy részletet, csak itt nálunk, az NLCafén.
Tíz elfogott ávós kiskatonára mondtak ki halálos ítéletet néhány nappal korábban. Márton Erzsébet, a Széna téri felkelőcsoport tagja úgy gondolta, hogy a karhatalomba nem szabad döntéssel, hanem sorozással került katonák ártatlanok, ezért megszöktette őket. A Maros utcai laktanyában működő forradalmárcsoport vezetői elhatározták, hogy példát statuálnak vele, és árulásért halálra ítélték.
A sortüzet várta, amikor egy teherautó tolatott be a laktanya udvarára: burgonyát hozott a felkelőknek. A sofőr nem ismerte a lejtős udvart, a teherautó megcsúszott, és hangos robajjal nekivágódott a kapunak. A több mázsa krumpli kiborult a földre, az elítélt és a kivégzőosztag közé. Márton Erzsébet a meglepetésből azonnal föleszmélt, és kirohant a nyitott kapun. Egy évvel később már azért állt a bíróság előtt, mert a forradalom alatt ő tartóztatta le Marosán György miniszterelnök-helyettest.
Mivel nem volt hajlandó terhelő vallomást tenni egyik társára sem, ismét halálra ítélték, brutálisan megkínozták, végül 15 évre enyhítették a büntetését. Bírái azt mondták neki, hogy ha a felkelők kivégezték volna, utcát neveznének el róla mint az ellenforradalom mártírjáról. Így viszont elvették tőle az ifjúságát, az egészségét, és még annak lehetőségét is, hogy gyermeket szülhessen. A becsületét és az őszinteségét nem tudták elvenni tőle.
A “gyenge” nő és a nagy hatalmú politikus
Márton Erzsébet kislányként katona szeretett volna lenni, fiúkkal barátkozott, fiús játékokat játszott. Esztergomba került egy katonai középiskolába, de tanulmányait nem tudta befejezni, mert időközben lányok számára beszüntették ezt az oktatási formát. Amikor villamoskalauzként dolgozni kezdett Budapesten, még kiskorú volt. 1956. október 24-én csatlakozott a forradalmárokhoz. “Jöttem be a kocsiszínből, és mentem a többi ember után, (…) felfogni sem tudtam, hogy ez tulajdonképpen micsoda” – emlékezett. A Széna téren megszólította egy 50 év körüli, bricsesznadrágos, bőrkabátos férfi. A helyi felkelőcsoport vezetője, Szabó János volt, akit mindenki csak Szabó bácsiként ismert. Megkérdezte a lánytól, nincs-e kedve segíteni, főzni vagy a sebesülteket ápolni a főhadiszállásukként használt épületben. Márton Erzsébet igent mondott, és ezzel meghozta a döntést egész későbbi életéről.
A Széna téri bázisról nap mint nap bejárt a budai katonai akadémiára, ahol a forradalom mellé állt katona barátai szolgáltak. Amikor elmesélte, hogy csatlakozott a felkelőkhöz, valaki felvetette, hogy le kéne tartóztatniuk a Rózsadombon lakó kommunista funkcionáriusokat és ÁVH-s vezetőket. Külön meg is nevezték Marosán György miniszterelnök-helyettest, akinek döntő szerepe volt abban, hogy a nagy hagyományú szociáldemokrata párt 1948-ban összeolvadt a kommunista párttal, beszédeiben pedig a diktatúra mellett agitált. (A forradalmárok arról nem is tudhattak, hogy október 23-án a pártvezetésben Marosán volt az első, aki tűzparancs kiadását követelte.)
A lány visszament a Széna térre, és elmondta a javaslatot. A felkelőcsoport vezetői azt mondták, menjen el ő maga Marosánért. Valószínűleg jelképesnek tartották, ha nem férfiak, hanem egy “gyenge” nő tartóztatja le a korábban nagy hatalmú politikust. Néhány fegyveres férfi kíséretében egy teherautóra ültették, a nagyobb hatás kedvéért a nyakába akasztottak egy dobtáras géppisztolyt, és elindították. A politikus a családjával együtt valóban a házában volt, az őt őrző ávósok már kereket oldottak. Senki nem tanúsított ellenállást: Marosánt és egy házában tartózkodó másik funkcionáriust a forradalmárok felültették a teherautóra, és beszállították a felkelők ellenőrzése alá került Maros utcai laktanyába. A lány bekísérte a két férfit a fogdába, átadta őket egy társának, majd távozott. A forradalmárok röviden kihallgatták Marosánékat, majd némi tanácstalanság után még aznap mindkettejüket elengedték; nem esett semmi bántódásuk.
Azt hitte, nyugodtan hazajöhet
Innentől kezdve Márton Erzsébetet és egységét küldték a kommunista vezetőkért a rózsadombi “kádernegyedbe”. A felkelők egy része csakugyan revánsot akart venni rajtuk az előző években átélt szenvedésekért, másik részük pedig egyfajta védőőrizetet akart biztosítani számukra a spontán népharag elől. Utóbbiba tartozott Márton Erzsébet is, aki minden előállított személynek elmondta, hogy ha velük megy, nagyobb biztonságban lesz, mint otthon. Igazságérzete akkor sem hagyta cserben, amikor a Maros utcai ÁVH-laktanyát őrző tíz kiskatonát a felkelők átvitték a volt Margit körúti fegyházba, és bezárták őket. Mivel a rettegett “kék ÁVO” egyenruháját viselték, eldöntötték, hogy kivégzik őket. A lány társai elé állt és megmondta nekik, hogy a sorkatonák nem tehetnek arról, hová sorozták be őket. Mivel nem törődtek vele, elhatározta, hogy kiszabadítja a rabokat.
Felfedezte, hogy a fogháznak van egy kijárata a Ganz Művek gyártelepére. Lement a fogdába, és közölte az őrrel, hogy megjött a váltás. “Olyan nagy káosz volt, hogy eszébe se jutott megkérdezni, ki parancsolta” – mesélte később. A kiszabadított rabokat a kijáratig vezette, ott használt munkásruhát adott nekik, és elengedte őket. Úgy tervezte, azt fogja mondani, hogy őt is leváltotta valaki, és azután szöktek meg a rabok. Nem hittek neki, hiszen korábban éppen ő állt ki a kiskatonák mellett. Eldöntötték, hogy példát statuálnak vele és árulóként halálra ítélték. Egy teherautónyi krumplinak köszönhette, hogy életben maradt.
Amikor kijutott az épületből, felkéredzkedett egy teherautóra, amely menekülteket szállított az országhatárra. Gyalog jutott Ausztriába ugyanannak a napnak a végén, amikor ki akarták végezni. Számos menekülttel együtt Belgiumba került, 1957 tavaszán itt hallott a magyar állam felhívásáról, miszerint aki nem követett el köztörvényes bűncselekményt, az nyugodtan hazajöhet, nem esik bántódása. Azonnal hazatért, jelentkezett a rendőrségen, majd munkát vállalt egy gyárban. Csak néhány hónap múlva tartóztatták le. Azoknak a katonatiszteknek a nevét akarták megtudni tőle, akiktől “utasítást kapott” Marosán György letartóztatására. Két nyomozó hallgatta ki napokon át, felváltva. Részletesen elmondta nekik, mit csinált a forradalom napjaiban, de neveket nem mondott.
Zárkaügynököt is tettek a cellájába, aki megpróbálta kifaggatni, de annak sem mesélt senkiről. A türelmüket vesztett kihallgató tisztek néhány nap múlva ütni-verni kezdték. Először csak pofozták, később eltörték az állkapcsát és a veséjét rugdalták, miközben azt ordítozták: “Ezt a Marosánért kapod!” A földön fekve is hallgatott: “Ha agyonütöttek volna is, akkor sem lettem volna hajlandó senkinek a nevét megmondani.” Ezzel annyira feldühítette az egyik nyomozót, hogy az levetkőztette, és a gumibotjával meggyalázta a fiatal nőt. Mivel a kínzások után járni sem tudott, bevitték a Mosonyi utcai kórházba. Egy nőgyógyászati székbe kötözték, majd egy elítélt orvosnak megparancsolták, hogy minden érzéstelenítés nélkül – úgymond pedagógiai célzatból – hajtson végre rajta egészségügyi kaparást. Ezt is kibírta, félájultan vitték vissza a cellájába. Többet nem vallatták.
A 21 éves lány egyetlen éjszaka alatt megőszült
Csak a bíróságon derült ki számára, hogy ő a “Fónay Jenő és társai” elleni per másodrendű vádlottja, vádlott-társát akkor látta először. Az elsőfokú tárgyaláson olyan kába volt a kínzásoktól és a gyógyszerektől, hogy fel sem fogta, mi történik vele. Csak közönyt és közömbösséget érzett, amikor 1958. április 25-én a bíró kihirdette, hogy “a népi demokratikus államrend ellen irányuló szervezkedés vezetése” miatt kötél általi halálra ítélték. Visszavezették a cellájába, ahol lefeküdt aludni. “Hiába nem éreztem, nem fogtam fel, hogy mit mondanak, (…) úgy látszik, a szervezetemben mégiscsak végbement valami.” A 21 éves lány egyetlen éjszaka alatt megőszült.
A Kozma utcai börtönben a többi halálra ítélttel együtt várt a másodfokú tárgyalásra. “A legnagyobb tragédia azonban az volt a Kisfogházban, hogy négy hónapon keresztül mindennap át kellett élnem, hogy elvisznek valakit akasztani” – idézte fel később. Szerencséje volt, mert a kirendelt ügyvédje komolyan vette a feladatát, és elérte, hogy másodfokon 15 év börtönre változtassák az ítéletét. A kalocsai női börtönben többször megpróbálták rávenni, hogy kedvezményekért cserébe próbáljon információkat kiszedni a zárkatársaiból, akik megbíztak a halálra ítélt Márton Erzsébetben. “Soha nem voltam erre kapható. Mert mindenkit megkörnyékeznek, csak az egyik ember beugrik, a másik meg nem” – mondta erről. Konoksága miatt édesanyja temetésére sem engedték haza.
1963-ban szabadult az általános amnesztiával. Férjhez ment, szeretett volna gyereket is, de az elszenvedett kínzások miatt nem tudott teherbe esni. Egy idő után dolgozni sem tudott, a börtönben tönkrement a veséje és a mája, valamint tüdőfibrózist kapott. Évente egyre többször került kórházba, volt, hogy kilenc hónapot is bent kellett töltenie. Végül rokkantnyugdíjas lett, egy kis lakásban élt kettesben a férjével. “Éjszakánként sokszor még most is arra ébred a férjem, hogy őrjöngök álmomban, hogy ne verjenek, ne bántsanak, ártatlan vagyok!” – mesélte élete végén egy interjúban. Márton Erzsébet, az egyetlen ember, akit a forradalmárok és a forradalom eltiprói is halálra ítéltek, 62 éves korában halt meg, szegényen és súlyos betegen.
Fotók: Eörsi László, Csete Örs, http://mult-kor.hu/ (A fotók a Corvina kiadó engedélyével közöltük)
