Oké, alapjaiban én sem, de sikerült szépen beépíteni az életembe a virtuális bolyongást, olyannyira, hogy felesleges és kevésbé felesleges időmben is sokszor les(t)em a kijelzőt. Ma pedig eljött az első nap, amikor a közelébe sem mentem. És sok minden változott.
Reggel például megsokszorozódott az időm. A kávé mellett kivételesen a hívogató napsugarat néztem, ahogy táncolt az elsárgult lombok tetején, volt időm átgondolni a programom, rácsodálkozni az őszre, 12 percet gondolkodni az adott cipő felett: jó lesz-e. Jó lett. Nem kellett rohanni. Volt időm – magamra. Igaz, valószínűleg lemaradtam 25 másik “mit látott/hallott/olvasott/érzett/gondolt ma reggel elsőként” bejegyzésről/fotóról/idézetről/kívánságról/napi jóslatról. De azt hiszem, ez nem nagy baj. Később a munkahelyen, amikor 10 perc pihenésre volt szükség, nem a képernyőt lestem önfeledten érdekes állapotfrissítésekre vadászva, hanem beszélgettünk a többiekkel.
Az ebédnél az ízekre figyeltem, hazafelé pedig az égre, ahogy a lenyugvó nap vörösre festette a morcosan tornyosuló felhők hasát, különös vörös-szürke takarót húzva a város feje fölé. Aztán hazatelefonáltam, hogy a férjem, aki az ablaknak háttal dolgozik, ne maradjon le a látványról, és felhívtam egy barátomat is, hogy látta-e. (Persze a sorsnak jócskán van humorérzéke: napközben kiderült, hogy a legutóbbi életmódis poszt lett A nap blogja az nlcafén! Szerettem volna megosztani boldog-boldogtalannal, micsoda öröm ért, büszkén kihúzni magam “igen, ez én vagyok”, de nem posztolhattam. Ott, abban a térben még nem is tudtam megköszönni.)
A folytatásért kattints a Maszi caféblogra!
