Keresem a családom: nem ciki könnyezni a tévé előtt

Decens ötvenes hölgy ujjai futnak a zongora billentyűin, az ablakon betűz az augusztusi napfény – minden harmonikusnak tűnik, és mégsem az. Az asszony, akit Teréznek hívnak, súlyos terhet hordoz évtizedek óta. Van egy ikertestvére, akinek még gyerekkorukban nyomát vesztette; hiányán túllépni képtelen. Stáb érkezik: Lilu a tévéből hamarosan a kertjében faggatja, hogy is volt ez. Mert Teréz előzőleg levelet írt a televíziónak, hogy segítsenek neki a keresésben. És a tévé jött, és segített.

Kedden este érdekes ösvényre kanyarodott a magyar kereskedelmi televíziózás. A Keresem a családom semmihez sem hasonlít, amit eddig a műfajban láttunk, hatásmechanizmusa azonban leköröz minden cuki balerinát felvonultató tehetségkutatót vagy borgőzös estékben gazdag trashrealityt. Olyan ösztönös emberi igények, vágyak jelennek meg benne, amelyek őszinteségéhez, valóságosságához nem férhet kétség. Két testvér évtizedek utáni találkozása felemelő, könnyfakasztó és gyönyörű pillanat, nézőként ilyet átélve leckét kapunk érzelmi intelligenciából, kitartásból, bátorságból egyaránt.

A Keresem a családom stábja

Kit érdekel már egy zuhany alatt meresztett tetovált segg, amikor a meztelen, kitárulkozó lélek, a kamerával rögzített fájdalom, remény és a valósággá lett álom sokkal vonzóbb, magával ragadóbb. Izgalmas, mégis illedelmes műsor.

A Keresem a családom készítői és a műsorvezető, a lassan Kovalcsik Ildikóvá érő Lilu tisztelettel, intelligenciával és empátiával viseltetnek a műsor szereplői iránt, nem vadásszák a hatást, hiszen tudják, itt úgysem maradhat el.

A rokonaikat hiába kutató szereplők helyett az RTL Klub produkciójának munkatársai kísérlik meg azt, ami az idáig lehetetlennek látszott. Telefonok, e-mailek, személyes nyomozások, napok, hetek, hónapok, eredmény nélkül, hogy aztán mégis egy utolsó szalmaszálba kapaszkodva célba érjenek akár a világ másik végén: Dél-Afrikában, Kubában, Laoszban vagy épp Erdélyben. Ezt az áldozatos munkát azért jobban megnéztem volna: mutassák meg nekem, hogy ki a csapatban az internet guruja, a Keresem a családom Penelopé Garciája. És hogyan túrják fel a levéltárakat a szorgalmas segédszerkesztők? Krimikhez szokott nézőként a nyomozás eredményéhez hasonlóan a nyomozás folyamata is érdekel.

A Keresem a családom visszahoz valamit abból, amit a televízió Magyarországon hosszú évekkel ezelőtt elveszített. Azt, hogy képes a szó legszorosabb és a legkevésbé pejoratív értelmében vett közszolgálatra. Meg tud oldani valós és nem gerjesztett problémákat, rendezni konfliktusokat, újra összekötni szétszakadt rokoni szálakat, visszaadni a testvért, akit a sors elvett, az anyát, akiről csak ábrándozott elhagyott gyermeke, és másokat, akik csak beleférnek a leforgatott adásokba. Mert a televíziónak hatalma van, és lám 2015-ben is tudja még jóra használni.

A Keresem a családomat ritmusa, gazdag képi világa, sajátos hangulata talán idegennek tűnik a kiszavazóshow-kon szocializálódott nézőknek, azonban, ha bizalmat szavaznak neki, nem fogják megbánni. Én a műsor után percekig néztem a húgommal közös fotónkat, és örömet éreztem: nekem nem kell sokáig keresnem, itt laknak az elsőn.