Szemlátomást ő sem tudja, ki vagyok, a Facebookon kívül nem létezünk egymás számára.
Esetleg ha a profilképemmel a homlokomon járkálnék, akkor hasonlítanék önmagamhoz, mert ezek szerint a saját arcom nem azé a nőé, aki a Facebookon az ismerőse. Pedig esküszöm, saját magamról töltöttem fel fotót, de ezzel az erővel kár volt vállalni magam, nyugodt szívvel odarakhattam volna valami sokkal vonzóbb, sokkal sikeresebb, sokkal tökéletesebb Angelina Jolie-féle képet, az sem tűnne fel senkinek.
Megdöbbentő felismerés volt, hogy nem is ismerjük egymást. Ráébresztett arra, hogy függővé váltam a Facebooktól. Vagyis ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, mert az azt jelentené, hogy folyton, kényszeresen görgetem a hírfolyamot, és minden szabad és nem szabad pillanatomban rajta tartom a szemem a Facebook történésein – amik egyébként nincsenek, mert igazából nem is történik ott semmi. De nem ez a helyzet, mert legtöbbször csak azért megyek arra, hogy konkrétan megnézzek egy üzenetet, vagy írjak egy barátnőmnek, esetleg kirakjak egy remek fotót a gyerekemről, aki már megint nagyon vicceset csinált, mondott, alkotott. És épp itt a probléma. Az én függőségem a saját posztjaimban van, az arra kapott reakciókban. Számomra az, hogy lájkolják a gyerekem fotóját, mondjuk, valamiféle bizarr pozitív visszajelzés vadászattá vált. Minderre pedig ez az egy szem ismerős, aki ismeretlen, ébresztett rá.
Elkezdtem összeszámolni, hogy a sok száz Facebook-ismerősöm közül kik azok, akikkel örömmel találkozom, és kik azok, akikkel, ha összefutunk, felismerjük egymást, köszönünk, és meglapogatjuk egymás hátát. Kevés, alig ha tíz ember a négyszázból. Tulajdonképpen nagyon szerencsésnek érzem magam, mert ez azt jelenti, hogy van még tíz igazi kapcsolatom az életben, akikkel nem csak az interneten, virtuálisan vagyunk barátok. Akiket adott esetben akár még meg is lehet ölelgetni. Mit keres a többi 390 az ismerőseim között?
És egyáltalán: mi ennek az egésznek az értelme, hogy ráfüggünk egy ilyen oldalra, mint a Facebook? Mit kapunk mi ettől, és mi volt előtte? Mi lenne nélküle?
Ahogy magamban boncolgattam ezt a kérdést, leginkább arra jutottam, hogy valószínűleg a magányosság érzésén segít a Facebook. Vagyis azt hisszük, hogy segít, mert igazából nemhogy kevésbé, hanem sokkal inkább magányosak vagyunk tőle. Nézem a többiek fényképeit, most épp nyaral az egyik a tengerparton, mosolyog nagyon, és boldog, hogy bárhol máshol van, csak nem itthon. Nem irigy vagyok, hanem az jut eszembe, hogy én vajon mikor jutok el ilyen helyekre? Nem sok esélyem van, neki könnyű, egyedül van, repkedhet a világban, nem kötik ide a gyerekei, szabad, mint a madár. Neki jó.
A másik épp esküvői képeken tündököl, szinte látni körülötte rózsaszín ködben a szivárványt pukizó unikornisokat, annyira örül. Neki is jó. Rá sem vagyok irigy, csak a saját csődbe ment kapcsolataim jutnak eszembe. Neki sikerül, ami nekem nem. Szembesít ő is a saját kudarcaimmal.
A harmadik a kutyájával játszik a ligetben, süt róla, hogy kerek az élete, és nem is hiányzik neki semmi más, köszöni, elég neki az a kutya a boldogsághoz. Az jut eszembe róla, hogy milyen jó neki, olyan egyszerűen éli az életet, én is szeretném, ha nem agyalnék és bonyolítanám túl magamnak a saját dolgaimat. Ez sem irigység, csak a jó öreg összehasonlítás. Ez az egyik nagy probléma ezzel az egész beszippant-az-online-világgal. Az a fránya hasonlítgatás, amitől csak egyre rosszabb kedvünk lesz, és egy rakás szerencsétlenségnek érezzük magunkat.
Akik nem Facebookoznak – egzotikus emberek, szevasztok! – vajon mennyit hasonlítják magukat másokhoz?
Szerintem sokkal kevesebbet, mint mi, akik napi szinten nézzük egymás eljátszott életét az interneten. Csodás képet festünk magunkról, közben meg itt küzdünk egyedül a problémákkal, mert nehogy már kiderüljön, hogy a mi életünkben is van gond, az nem Facebook-kompatibilis, az olyan szánalmas.
Akik viszont nincsenek benne ebben a színjátékban, valószínűleg nem találkoznak ennyire nagy dózisban mások felhőtlen boldogságával, nem nyomják bele a saját fejüket mások rózsaszín festményeibe, csak úgy vannak. Élnek. Őket irigylem. Utaznak a buszon és a körülöttük ülőket vagy az elszaladó utat nézik, és látják, mi zajlik körülöttük, nem pedig a telefon képernyőjét bámulják, ahogy épp valamilyen nyolcvanadik ismeretlen ismerősük boldogan mosolyog a tengerparton, míg ők a hetes buszon a tömegben szagolják mások hónalját.
Sokkal jobb nekik, amiért nem tudnak a tengerpartról, mert nem is fáj nekik, hogy másnak biztos boldogabb az élete. Pedig egy frászt boldogabb, csak épp azt a kis szeletkét mutatja meg, azt a két percet, amíg a 24 órából jól érezte magát. Közéjük akarnék inkább tartozni, leginkább azt kívánnám, ha lehetne, hogy ne is legyen Facebook úgy egyáltalán, és ne legyenek hashtagek, mert #minekvan ez az egész, kukkolunk, kukkolnak minket, csak épp teljesen feleslegesen.
Arra jó, hogy elégedetlenkedjünk magunkkal és az életünkkel, meg arra is, hogy az anyukánk tudjon rólunk mindent, amit még véletlenül sem akartunk az orrára kötni. Kiírunk oda olyan belső információkat az életünkről, amikhez azoknak az embereknek az égvilágon semmi közük nincs, és sokkal többet érne, ha a lájkok gyűjtése helyett inkább felhívnánk egy igazi ismerősünket, és megkérdeznénk tőle, hogy mégis hogy van. Azzal legalább egy igazi, nagy lájkot kapnánk, igaz, nem kéket, és nem is tartaná fel az ujját, de az tényleg nekünk szólna, és igazi megerősítést jelentene.
