Na ez az, ami nálam nem létezik. Oké, nem mondhatom, hogy nincsenek nyugodt pillanatok. Igen, addig, míg egy helyben ülök a fotelban, és nem csapok túl nagy zajt. Abban a pillanatban, hogy felkelek, mert esetleg rám jött a szükség, vagy – mint legfőbenjáróbb vétek – éhes leszek, máris egy siserehad a nyomomban. Tavasszal ugyanis kiderült, hogy Sir P Picifül Csupahas bizony hiába kapta az előkelő „sir” megszólítást, igencsak leányka. Hordóhasú, az stimmel.
Akkoriban még lelkesen mondogattam mindenkinek, hogy nem baj, majd én leszek a bolond, macskás vénasszony a faluban, olyannak is kell lenni. Aztán júliusban őnagysága megajándékozott három kis szörnyeteggel, akik nagy kalandjáról már meséltem nektek.
Attól a pillanattól fogva, hogy már képesek voltak lemászni az ágyról, sejtettem, hogy az életem soha többé nem lesz ugyanaz. Hogy bánom-e? Csak néha… úgy nagyjából öt másodpercig. Aztán jön egy dorombolás, egy halk kis nyivák, ahogy az ölembe ugrik, és máris tele a szívem szeretettel. Ugyanis kiscsaládom nem olyan, mint ahogy a macskákat sokan elképzelik…
Na de lássuk, mi is az a tízes lista?
1. A reggeli ébredés
Mi együtt alszunk. Egy szimpla, 90 cm széles, kb. 2 méter hosszú ágyon. Heten. Sir P, a mama, Levendula, a nagytesó (róla később), Pepi, Henci, Suttyonka, ráadásnak pedig Dundi, a kutyám. Ja és én. És igen, sokszor ébredek arra, hogy félig lerángatták rólam a takarót, vagy éppen én a falnak vetett háttal, glédában alszom, míg ők elnyújtózva az ágy közepén.
A folytatásért kattints az Énidő caféblogra!
