13 évig volt hű barátom, azóta sem pótoltam, talán nem is fogom. Akkoriban még más volt a kutyatartás.
Nem szedtük magunk után a kakit, de a kis kedvencek kutyapelusra sem vécéztek, nem cipeltük a kicsiket táskácskákban, nem kaptak ruhácskákat, semmilyen tündi-bündi darabot, nem fotóztuk az állatokat állandóan, és valahogy az egésznek kutyatartásnak nem volt olyan szaga, mintha a gyerekünk lenne az állat.
Egyszerűen – a kutya az kutya volt. Se több, se kevesebb. A mostani helyzettel sincs egyébként semmi bajom, most ez a világ, ez a trend. Megszoktam. Azt azonban már kevésbé értem, miért jó az állatokból bohócot csinálni. Persze ők nem szólnak vissza, nem reklamálnak. De azt, hogy mit gondolnak közben – lehet, hogy jobb nem tudni!
A folytatásért kattints a Kiss Emese caféblogra!
