Szögezzük le: Jodi Picoult egyszerűen zseniális. Egy-egy története mögött rengeteg kutatómunka rejlik, a karakterek, a cselekmények, de még a háttérvilág is maximálisan kidolgozott, nála egyetlen porszem sem csúszhat a gépezetbe. Amit ír, abba belekötni lehetetlen. Mestere annak, hogy elérje, mi is benne éljünk a történetben, amit megálmodott, ezért, amikor olvasni kezdtem a Sorok között című, lányával közösen írt új könyvét, erre a “beszippant és nem ereszt” érzésre számítottam. Aztán jól pofára estem. Ez a regény ugyanis nagyon más, mint az általam eddig olvasott Picoult-könyvek. Az oldalakon bájos tündérmese veszi kezdetét, szép illusztrációkkal tarkítva: egy jóképű, ám nem túl bátor félárva királyfi, Olivér azon fáradozik, hogy szívszerelmét kiszabadítsa a távoli, sötét toronyból, a sárkány karmai közül. Amikor azonban épp nem olvassák a róla szóló mesekönyvet, arról álmodozik, hogy kijuthasson a történetből, és új életet kezdhessen egy másik világban, ahol nem mindig ugyanaz történik.
És BUMM: a királyfi beleszeret az olvasóba
A herceg beleszeret a mese Delila nevű olvasójába, akit valami rejtélyes módon lát és hall a sorok közül – ez a képesség pedig kölcsönös. A tinilány és Olivér sok-sok mély beszélgetést folytatnak, és egymásba szeretnek. Ettől kezdve pedig azért küzdenek, hogy a királyfi valóban kijusson a meséből, és együtt lehessenek a valódi világban. Maga a történet innen válik igazán érdekessé: Delila és Olivér csavaros ötletek bevetésével próbálnak egyre közelebb és közelebb kerülni egymás világához, miközben nem csak a mese kezd összeomlani, hanem a fiatal lány élete is. Őt egyedül nevelő édesanyja aggódik Delila mentális épségéért, hiszen egyébként is magának való, félénk, társaságkerülő lánya immár “magában beszél”, és a rabjává vált egy kopott mesekönyvnek, ami voltaképpen kisgyerekeknek szól.
A regény története eredeti és kimunkált, a főszereplő karaktereket azonban kissé klisésnek találtam. A sokadik Bella Swan és Edward Cullen kel életre a lapokon: az esetlen, mozgáskoordinációs problémákkal küzdő, önértékelési gondokkal élő kamaszlány és a letűnt korból érkezett, örök állandóságra kárhoztatott hős lovag, aki választékos bókjaival és romantikus személyiségével igyekszik elnyerni választottja szerelmét – mindezt még meg is spékelik a szerzők néhány Alkonyat-utalással.
Jodi Picoult és lánya
Talán jobban élveztem volna, ha tíz évvel korábban olvasom
Ami sokat javít a helyzeten, az a finom humor, amivel Jodi és Samantha nem fukarkodott – úgy a történet felétől elviszi a könyvet. Olvasás közben mindvégig azon gondolkodtam, mindez vajon csak Delila képzeletében történik-e, befejezés gyanánt pedig valami olyasmit vártam, mint amikor Dorothy az Ózban a saját ágyában ébred fel. Ennek a regénynek azonban sikerült meglepnie, mert a megoldás egész másként érkezett, mint gondoltam, és további merengésre késztet: mi van, ha a kulcsfigura hazudott a lánynak, csak azért, hogy megnyugtassa, és a hős helyébe léphessen? Ennek eldöntését a szerzők az olvasóra bízzák, és pont ettől csodálatos a mese: hogy bármi megtörténhet benne, ami csak a fantáziánkban előfordulhat!
Mire a történet végére jutottam, megszerettem Jodie Picoult és Samantha van Leer kötetét, igaz, a könyv felénél szemléletet kellett váltanom. Lemondtam a lelkemben réges-rég az egyik kedvenc írómhoz kapcsolt körömrágós izgalmakról, és hagytam, hogy átjárjon a mese varázsa. Mint a köszönetnyilvánításból kiderül, nem véletlen, hogy ez a kötet nagyon más lett: Jodi szánt szándékkal írt olyan könyvet, amely hidat képez gyerekkor és felnőttkor között, amely ártatlanul vezeti be az olvasókat az ő regényeinek világába. Talán jobban élveztem volna, ha tíz évvel korábban olvasom, viszont így is azt kell mondanom, ez a regény Young Adults kategóriában csillagos ötös. Én a magam részéről pedig repesve várom a következő torokszorítóan érdekfeszítő, tabudöntögető Picoult-kötetet!
