Amikor egy természetfölötti szellem- és démontevékenységet bemutató horrorfilm azzal a felirattal kezdődik, hogy “Igaz történet alapján”, a nézőben joggal merül fel a kérdés: mindez valóban megtörténhetett? Márpedig aki jegyet váltott a Démonok között, az Annabelle vagy a Kísértetjárás Connecticutban című filmekre, netán érdekli a júniusban a magyar mozikban landoló Démonok között 2., az könnyen ilyen helyzetbe kerülhetett/kerülhet. A fenti filmek ugyanis – sok hasonszőrű társukkal együtt – Ed és Lorraine Warren munkásságán alapulnak, akik több mint fél évszázadon át üldözték az ártó szellemeket nagyrészt az Egyesült Államokban és Angliában. A tevékenységük óriási médiaérdeklődést generált – volt olyan esetük, ahol a költségeiket a People magazin fizette cserébe azért, hogy közvetíthesse a történéseket –, és bár a munkáikat mindig ingyen vállalták, a médiaszereplésből, az eseteiket leíró könyveikből, az eladott filmjogokból, az általuk fenntartott, a pincéjükben berendezett okkult múzeumból és az Amerika-szerte tartott előadásaikból degeszre keresték magukat, és részben pont az elképesztő népszerűségük okozta a hitelességük csorbulását.
A kezdetek
A történet kezdetéhez persze vissza kell mennünk egészen a gyerekkorukig, ahol állításuk szerint mindkettejüket érték a természetfelettivel kapcsolatos élmények. Míg Lorraine ugyan kísértetet nem látott gyerekként, de a lánykollégiumban azon kapta magát, hogy látja az emberek auráját, és ez által sokszor többet tud róluk, mint ők önmagukról. Ezzel szemben Ed egy gyerekkori szellemjárásnak köszönhette a téma iránti érdeklődését, ugyanis családjával egy kísértetházban lakott, ahol számos alkalommal lehetett furcsa zajokra/zörejekre figyelmes, és egy ilyen zajos éjszaka találkozott szembe egy öregasszony rémisztő alakjával, ami egészen a szobájáig követte őt.
Lorraine és Ed Warren
Tizenhat éves korukban a sors összehozta kettőjüket, a szerelemből később házasság lett, és miután a férfi visszatért a II. világháborús frontról, nyakukba vették az országot, hogy Ed festői tehetségéből éljenek meg. Képenként négy-öt dollárt is kaptak, ami akkoriban szép summának számított, és vígan megéltek belőle. Mivel amúgy is utazgattak, Ed kitalálta, hogy látogassák meg a környék híres kísértetjárta házait. Ha csak úgy bekopognak, valószínűleg elhajtják őket, így a férfi azt találta ki, hogy festett egy tájképet a házról a távolból, majd a képpel a kezében kopogtatott be a tulajdonoshoz, aki az ajándéknak megörülve örömmel vezette őket körbe az otthonában. Ezzel a trükkel a házaspár jó néhány kísértetházként ismert helyet járt be, és ezek a látogatások juttatták őket arra a felismerésre, hogy ők ketten afféle kísértetvadászként akarnak dolgozni.
Bevezetés a szellemvadászatba
A Warren házaspár önerőből, afféle autodidakta módon képezte ki magát démonológiából és ördögűzésből, és mivel akkoriban néhány kósza papon kívül ilyesmivel senki sem foglalkozott, a hírük gyorsan szárnyra kelt. Ahogy egyre többen ismerték meg őket, egyre több megbízásuk lett, és bár Amerika-szerte foglalkozott velük a sajtó, főként New Englandben dolgoztak. Állításuk szerint minél öregebb egy hely, annál több ott a szellemtevékenység, és az USA-ban az a régió számít a legódonabbnak. Bár ötvenéves tevékenységük során nagyjából négyezer esethez mentek ki, ezeknek csak a töredékében találkoztak valódi szellemtevékenységgel: nagyjából húsz esetből egy függött össze a természetfelettivel. Azért is válhattak világszerte népszerűvé, mert az okkult és vallásos módszereket vegyítették a tudományos kutatásokkal, és a látogatásaikkor sok esetben nemcsak ők, hanem más médiumok, pszichológusok, építészmérnökök, fizikusok, papok és egyéb szakemberek is átvizsgálták az épületeket, hogy megtalálják a magyarázatot a sokszor megmagyarázhatatlannak hitt történésekre.
Kettejük közül Ed volt a tudósabb hozzáállású, míg Lorraine volt az érzékeny médium/látnok, így jól kiegészítették egymást. Ahhoz, hogy a tevékenységük gördülékenyen menjen, 1952-ben létrehozták a New England Society for Psychic Research (a Látnoki Kutatások New England-i Társasága) nevű szervezetet, ahová várták a hasonló érdeklődési körű embereket, és javarészt a társaság tagjaiból kerültek ki a társaik a szellemvadászatokban. A hírnevük hatására számtalan helyre hívták őket nemcsak kutatni, hanem előadni is. A hetvenes évek spirituálisan nyitottabb társadalmában például egyetemeken is rendszeresen tartottak előadásokat, de ezeket persze már nem ingyen.
A leghíresebb eseteik és a hozzájuk kapcsolódó cáfolatok
Ha bármilyen kísértetjárásra derült fény, az amerikai sajtó rögtön őket hívta szakértőnek, ők pedig örömmel vetették bele magukat a munkába. Számos esetük közül jó néhány kapott nagyobb sajtóvisszhangot, és azóta is sok szkeptikus próbálja bizonyítani, hogy Warrenék csak kitalálták ezeket a nagy publicitást kapó kísértethistóriákat. A vádlóik szerint gyakran összejátszottak a megbízóikkal, pénzt és hírnevet ajánlva nekik a színjátékért cserébe. Olykor egyenesen félelmetes démoni megszállottságra hivatkozva akartak felmentést, illetve enyhébb ítéletet kicsikarni gyilkosoknak és bűnelkövetőknek, többnyire nem sok sikerrel, bár gyakran az is nagy szó volt, hogy a bíróság egyáltalán meghallgatta a természetfölöttiről szóló érveiket. Warrenék ellen szól az is, hogy néhány egykori társuk, illetve “ügyfelük” is ellenük fordult az idők során, azzal vádolva őket, hogy csupán az volt a céljuk, hogy a kitalált, félelmetes sztorikkal minél nagyobb hírverést csapjanak.
Bemutatjuk néhány híresebb esetüket és azt, hogy a szkeptikusok miért gondolják azt, hogy csak kitalálták az egészet.
A Farkasember
A nyolcvanas években Bill Ramsey-t a sajtó úgy ismerte meg, mint a Southend Farkasemberét. A férfi kilencéves korától furcsán, olykor egészen állatiasan viselkedett. Már felnőttként 1987 júliusában elment a rendőrségre, és azt kérte, hogy vegyék őrizetbe, és amikor a rendőrök ezt megtagadták, állatias düh lett úrrá rajta, és megharapta az egyik rendőrt. A legenda szerint hat rendőr kellett, hogy lefogják, és egy cellába zárják Ramsey-t. Warrenék kivonultak az esethez és megállapították, hogy a férfi testét egy farkasdémon szállta meg, és egy hosszas ördögűzési ceremóniával elűzték az ártalmas entitást. Az ügyről könyv is készült (mindig van egy könyv…), amiben a házaspár azt írja, hogy az esetet alaposan dokumentálták, de a szkeptikusok szerint a konkrét bizonyítékokkal Warrenék adósok maradtak. Az sem játszik a kezükre, hogy hitelesítésként ugyan velük volt a híres ördögűző püspök, Robert McKenna is, csakhogy McKenna később azt nyilatkozta, hogy Warrenék előszeretettel színezik ki a történeteiket a könyveikben, ezért nem szeretne velük semmilyen közösséget vállalni.
Az amytiville-i horror
Warrenék leghíresebb esete nagy port kavart. 1976-ban egy házaspár, George és Kathy Lutz azt állította, hogy a házukat erőszakos, ártó démonok szállták meg, sőt elüldözték őket az otthonukból. Warrenék a segítségükre siettek, és gyorsan kiderült, hogy a házban alig két évvel korábban egy férfi az egész családját kegyetlenül meggyilkolta. Lorraine megérezte a házban rejlő szellemeket, és a kamerás stáb még egy kísérteties fotót is készített egy világító szemű kisfiúról, aki állítólag az egyik meggyilkolt kisfiú szelleme volt. A gond csak az, hogy a Lutz házaspárról bebizonyosodott, hogy bizony a kelleténél jobban szerettek a pohár fenekére nézni, esténként akár három-négy üveg bort is bepusziltak fejenként, és ilyenkor a kelleténél élénkebb fantáziával voltak megáldva. Ezen felül az is bebizonyosodott, hogy az elhíresült fotón látható szellemfiú valójában Paul Bartz volt, Warrenék egyik munkatársa, aki maga is részt vett a kísértetek utáni “nyomozásban”. Ebből az esetből egyébként A rettegés háza címmel készült film 2005-ben.
George és Kathy Lutz, jobbra pedig a híres fotó a fiúról
Kísértetek Connecticutban
A Snedeker család jó áron vett otthonáról hamar kiderült, hogy nem volt túl jó vétel, ugyanis korábban halottasházként funkcionált, melyben a dolgozók a nekrofília bűntettét követték el. Furcsa hangokat hallottak, megmagyarázhatatlan dolgok történtek, szóval mi következik ebből? Warrenék jöttek, és gyorsan meg is állapították a helyről, hogy kísértetek járják, és jöhetett is egy újabb kötet. A gond csak az, hogy a felkért horrorszerző – a könyveiket gyakran nem maguk írták, hanem írókat kértek fel hozzájuk –, Ray Garton a családtagokkal készített interjúi közben rájött, hogy a Snedeker família tagjai összevissza beszélnek, és gyakran egymásnak is ellentmondanak. Amikor ezt közölte Warrenékkel, Ed csak annyit válaszolt, hogy “Megvan a sztorid, használd belőle azt, ami működik, a többit pedig egészítsd ki a fantáziáddal… A lényeg, hogy legyen félelmetes”. Azt pedig csak mellékesen tennénk hozzá, hogy Snedekerék szomszédai arról számoltak be, hogy a szülők szintén nem vetették meg a piát. Ebből is készült film, Kísértetjárás Connecticutban címmel, amit 2009-ben mutattak be.
Kopogó szellem Enfieldben
Ez a történet lesz az alapja a Démonok között júniusban bemutatásra kerülő második részének. A főszereplő a tizenegy éves Janet Hodgson, akit egy kopogó szellem kínzott és szállt meg, ami furcsa hangokkal riogatta a lakókat, tárgyakat dobált, sőt a kislány álmában még levitált is a kísértetnek köszönhetően. Legalábbis az esethez kihívott Ed és Lorraine Warren ezt állították. Mások ebben annyira nem voltak biztosak. A szkeptikusok végkövetkeztetése az volt, hogy a kislány a tizenhárom éves nővérével, Peggyvel találta ki ezt a színjátékot, és mivel elnyerték vele a felnőttek figyelmét, ezt a végsőkig folytatták, Warrenék pedig jó partnernek bizonyultak. A gyanút mindenképp erősíti, hogy az esetek akkor történtek, amikor a lányok egyedül maradtak, a szülők és a felnőttek nélkül, ráadásul Janetről úgy tartják, hogy hasbeszélőként vezette félre a felnőtteket. A bizonyítékként szolgáló fotók a lány levitálásáról pedig egészen nyilvánvalóan csak egy ágyáról leugró, és ugrás közben lefotózott kislányt mutatnak. 45 éves korában már úgy nyilatkozott, hogy valóban volt egy-két dolog, amit a testvérével kitaláltak, hogy színesebbé tegyék a történeteket, ami csak még gyanúsabbá teszi az egészet. Persze nincs kizárva, hogy egyszer valóban tapasztaltak valami megmagyarázhatatlant, és amint látták, hogy mennyire felkeltették vele a felnőttek figyelmét, ezt alaposan kihasználták a csínytevéseikkel.
Csalók vagy médiumok?
Ennyi év távlatából, és ilyen távolságból persze nehéz megítélni ezt, és az is igaz, hogy rengeteg esetük volt, de az biztos, hogy Warrenék hajlamosak voltak arra, hogy kiszínezzék a valóságot. Gyanús, hogy minden család, akihez kimentek, hithű katolikus volt, és mindegyikük pénzt csinált abból, hogy a nyilvánosság elé álltak a történetükkel. Sosem fogjuk megtudni, hogy az eseteik között valóban voltak-e igazi természetfölötti történetek igazi démonokkal és kísértetekkel, de az biztos, hogy Warrenék egészen kiváló történetmesélők voltak, akiknek a horrorfilm műfaja számos izgalmas sztorit köszönhet. Ed Warren 2006-ban halt meg, és ugyan Lorraine még ma is aktív, de nyolcvanon túl már nem utazza keresztül-kasul az országot kísértetekre és démonokra vadászva.
(Forrás: paranormal360, doubtfulnews, connecticutmag, wikipedia, cracked, ranker, eyeontheparanormal, birthmoviesdeath)
