Milyen lehet egy nyári blockbuster másfél évtizedet késő folytatása, aminek már az első része is csak arról szólt, hogy idegen űrhajók műemlék épületek tömegét tették a földdel egyenlővé, majd ezt megelégelve pár tökös amerikai jól hazavágta őket? Látatlanban azt mondtam volna, hogy az idegenek néhány sokkal nagyobb űrhajóval térnek vissza, hogy még több műemlék jellegű épületet tegyenek a földdel egyenlővé, hogy aztán a tökös amerikaiak másodszor is hazakergessék őket, és egyáltalán nem tévedtem volna nagyot. A különbség csupán annyi, hogy ezúttal kevesebb ikonikus épület megsemmisítését mutatják meg nekünk ebben a két óra hosszúságúra nyúlt pusztításpornóban, amiben ugyan a fél bolygónk megsemmisül, de a holttestek látványától megkímél bennünket a 12-es korhatárkarika.
Trükköm, trükköm, mondd meg nékem
A német katasztrófaspecialista, Roland Emmerich karrierje elég nagy bajban volt. Rendezőként utoljára a 2004-es Holnaputánnal produkált igazi sikerfilmet, a váltása a kisebb, intimebb hangvételű filmekre (pl. Anonymus) nem igazán jött be, ezért olyasmit kellett tennie, amire eddig nem volt példa a karrierjében: folytatást készíteni egy korábbi sikeréhez. Ilyen helyzetben egyértelmű, hogy az ember a legnagyobb kasszarobbantójához tér vissza, már csak azért is, mert a 20th Century Fox stúdió amúgy is régóta szorgalmazta már a folytatást. A költségvetést kis híján megháromszorozták, a régi, makettes trükköket zsír új digitálisakra cserélték, Will Smithszel pedig nem tudtak megegyezni, ugyanis a sztár laza ötvenmillió dollárt (!!!) kért a szereplésért, ami önmagában elvitte volna a költségvetés negyedét. Emmerich nem az a rendező, aki merész fordulatokkal és izgalmas karakterekkel bűvöli el a nézőit, így a történet kapcsán sem erőltette meg magát: nagyjából még egyszer leforgatta ugyanazt a filmet – lásd Jurassic World –, csak az azóta sokat fejlődő technikának köszönhetően látványosabb effektusokkal, mint annak idején. Arról az apróságról azonban megfeledkezett, hogy míg 1996-ban A függetlenség napja trükkjei még forradalminak számítottak, a 2016-os verzió látványos jelenetei simán belesimulnak a nagy átlagba, és semmivel nem nyújtanak többet, mint a Törésvonal vagy bármelyik szuperhősös városrombolás hasonló képsorai.
Jeff Goldblum és Liam Hemsworth
Oda a báj
Az első részt azonban nemcsak a látvány tette szerethetővé, hanem az a rendkívüli patriotizmus, tökösség és humor, ami egyértelműen utalt arra, hogy valójában egy nagy hollywoodi költségvetéssel felhizlalt B filmet nézünk, és folyton jelezte nekünk azt, hogy amit látunk, azt nem kell túl komolyan venni. Emmerich szerencsére erről az alkotóelemről sem feledkezett meg. Bill Pullman egy reptéri hangárban tart olyan baráti beszélgetésből átalakuló motivációs beszédet a pilótáknak, hogy arra még a hadba induló William Wallace is csak csettintene egyet, Liam Hemsworth (a még nála is jóképűbb Chris öccse) pedig tökös pilótaként megfelelő Will Smith-helyettesnek bizonyul.
A törekvést érezni, és akad egy-egy poén, ami tényleg betalál – főképp Jeff Goldblum szájából –, de valahogy az a naiv báj, ami miatt annyira kötődni tudtunk ez első részhez, már a múlté. Itt minden sokkal kiszámítottabbnak és erőltetettebbnek tűnik, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a forgatókönyvírók nem karakterekben, csak két lábon járó sztereotípiákban gondolkodtak, ahol minden szereplő leírható maximum két tulajdonsággal. Habókos tudósok, tökös pilóták, szerelmesen aggódó lánykák és önfeláldozó elnökök terepe ez, és bár ez az első részben sem volt másként, ott még a színészek beleraktak annyi pluszt, hogy ne legyen különösebb hiányérzetünk.
Pusztítás izgalmak nélkül
Nem akarok szőrszálhasogató lenni, és egy ilyen felvállaltan buta popcornfilmtől az irreális fordulatokat – például az űrhajósok/pilóták olyan könnyedséggel kötik el a sereg hajóit, mintha csak biciklit lopnának – tényleg felesleges lenne számon kérni, de azt azért elvártam volna, hogy a folytatás ne ennyire direktben másolja az első részt, hanem tényleg próbáljon hozzátenni valami újat is. Az erre való törekvés összesen annyiban nyilvánult meg, hogy a stúdió nyomására beletett egyik szál már most bevezet egy következő, harmadik epizódot, ami jelen állás szerint már tényleg nem arról szól majd, hogy megint leszáll pár gigászi repülő csészealj és szétrombol pár metropoliszt.
Emmerich legnagyobb bűne azonban az, hogy egy pillanatra sem izgalmas, amit látunk. A földi és az alien légierő összecsapása csak egy összevissza vágott, ritmustalan, zavaros katyvasz, a városrombolásokból pedig hiányzik a személyes áldozat – egyszerűen nincs ott olyan karakter, akinek a sorsáért izgulni lehetne, így az egész csak illusztráció marad. A főhősök sorsát egy pillanatra sem éreztem veszélyben, aki pedig meghal, az ezt óriási önfeláldozással, jó előre bejelentve teszi, hogy a sorsa felől egy másodpercig se legyen kétségünk. Ha csak némi popcorn mellé járó üres bambulni valóra vágysz, meg a multiplexek mindig jól működő légkondijára, akkor A függetlenség napja: Feltámadás ezt gond nélkül megadja neked, de ha egy olyan blockbustert szeretnél látni, amit évek múlva is újra meg újranézel, és a jó dumákat együtt idézgeted belőle a haverokkal, akkor ezúttal rossz helyen kopogtatsz.
