Nincs látványos színpadi bevonulás. Csak a kezébe veszi a gitárt, meggyújtja a füstölőt, megpengeti a húrokat, és a varázslat elkezdődik. Érzelmek, történetek elevenednek meg, életöröm és szomorúság váltakozik. Az egyik pillanatban a könnyeimmel küzdök, a következőben már több ezer emberrel együtt táncolok. Ez nem is koncert, közös utazás, ami megismételhetetlen.
Később a Balaton partján ülünk, Estas az utcai zenélésről és a színpadon megélt “varázsidőről” mesél.
Mikor döntötted el, hogy ez a te utad?
Nem hoztam ilyen döntést. Ki kellett járnom az élet különféle iskoláit, tágítani a határokat. 8 évesen kezdtem el klasszikus gitárt tanulni, ez jó alap volt, de nem adta meg a zene varázsát, azt nekünk kell megtalálni, önmagunkban. Kitűnő eredménnyel fejeztem be a zenei képzéseket, ami vicces, mert szinte sosem tudtam, milyen órám lesz éppen. Erőfeszítés nélkül tudtam játszani, az első pillanattól fogva, de nem láttam magam a jövőben zenészként. Az iskola után hosszú ideig hozzá sem értem a hangszerhez, 11 év telt el így. De ez is a történetem része volt.
Fotó: estastonne.com
Miért kezdtél el újra zenélni?
2001-ben New Yorkba utaztam egy gyerekkori barátomhoz. Akkoriban önpusztító életmódot folytattam. Aztán kaptam egy gyönyörű gitárt, és újra zenélni kezdtem. Az utcán ismertem meg Michael Shulman hegedűművészt. Megbeszéltük, hogy együtt fogunk játszani, de nem keresett. Aztán egyszer megláttam egy zsúfolt vonaton Brooklynban. Azt mondta: “Játszani akarsz? Miért nem veszed elő a gitárod és kezded el?” És játszottam, a hazautazó, ingázó embereknek. Igazi áldott pillanat volt. Rájöttem, hogy semmi mást nem tudok és nem akarok csinálni, mint játszani.
Mi volt a legnagyobb élményed utcazenészként?
Rengeteg történetem van. Egyszer egy nő odajött hozzám, és elmesélte, hogy akkor táncolt 14 év után először. Meghalt egy hozzátartozója, és nem gondolta volna, hogy valaha még táncolni fog. Más azt mondta, öngyilkosságra készült, de most meggondolta magát. De a legjobban a gyerekek hatnak meg, azok a legőszintébb pillanatok, amikor ők kezdenek táncolni, játszani.
Az utcán vagy a színpadon szeretsz jobban játszani?
Szeretem, amikor az emberek közel vannak hozzám, de néha fizikailag távolabb kell kerülnöm tőlük, hogy el tudjanak mélyülni, miközben befogadnak. Ha nagyon közel vagyunk egymáshoz, elterelődik erről a figyelem.
Fotó: estastonne.com
Hogyan készülsz az előadásokra? Meditálsz, vagy van valamilyen rituáléd?
Az, hogy két órát meditáljak a koncertek előtt, általában nem megoldható. Beállások, próbák előzik meg a fellépéseket. Viszont mindannyiunknak van valamiféle kapcsolódási pillanata. Én a koncertek előtt arra gondolok, hogy milyen volt folyamatosan több órát zenélni az utcán. Nagyon kell figyelni, amikor az utcán játszol, sosem tudhatod, mi történik a következő pillanatban. Jöhet a rendőrség, különféle utcai bandák, bármi. Ez az a figyelem, amit felidézek.
Mi történik benned a színpadon?
Ha megvan a figyelem állapota, kimegyek a színpadra, és játszani kezdek. Aztán valami megváltozik. Ezt hívom varázsidőnek. Korábban két óra is eltelt, mire elérkezett, de a sok éves gyakorlás miatt ma már nincs szükség ennyi időre. Ilyenkor a zene átveszi az irányítást, és olyan, mintha meditálnék, mintha lassan kinyílna bennem egy virág. Ott is vagyok és nem is: még mindig az a személy vagyok, aki ott ül, aki a testén keresztül különféle élményeket tapasztal, érzelmei, emlékei vannak, és eldönti, hogy ilyen zenét játszik. Bizonyos szempontból én vagyok ez, de megjelenik egy másik minőség is, amit úgy hívok, hogy az igazi létezés.
A hagyományos koncertélmény helyett elmélyülést, belső utazást kap a közönség…
Nem az a koncepció, hogy mutassak valamit a közönségnek, csak “átlélegzem” magamon a zenét. Ha teljes a csend, játszom, ha elszállt emberek ugranak be a színpadra, akkor is csak játszom. Nem számít, mi történik. Ez egy olyan állapot, amikor nem hazudhatok magamnak, nem adhatok elő olyat, ami mesterkélt, ami nem igazi. Természetesen “le tudnék szállítani” egy show-t, de nem ez az, ami belőlem jön.
Fotó: estastonne.com
Több közös fellépés, zenei projekt van mögöttetek Fodor Rékával, akit szintén az Everenessen ismertél meg. Hogyan találtatok egymásra?
2014-ben találkoztunk, amikor először voltam az Everness Fesztiválon. Csak elkezdünk rögtönözni, és a következő napokban már a nagyszínpadon léptünk fel együtt. Nagyon fontos az a bizalmi kapcsolat, aminek meg kell lennie, amikor együtt felmegyünk a színpadra – ilyen fűz a többi zenésztársamhoz is, akár csendet, akár hangokat hozunk létre együtt. Rékával nem “dolgozunk”, amikor együtt zenélünk, csak kimegyünk a színpadra, és repülünk.
Min dolgozol mostanában?
Éppen most fejeztem be egy albumot, a Mother of Soulst, amelyet több mint két évig készítettünk. 20 zenész működött közre, az élő közös játékot vettük fel a stúdióban. Utólag rengeteget dolgoztunk rajta, de ettől még átjön, hogy mennyire egyedi, ami az adott pillanatban történt.
Nagyon sok éve úton vagy. Van olyan hely, amit az otthonodnak tekintesz?
Az országhatárok nekem egyre kevesebbet jelentenek. Természetesen vannak országok, amelyek hátteret jelentenek, de inkább az emberek miatt. Az igazi otthonom a hangokkal való kapcsolódás.
|
Estas Tonne a mai Ukrajna területén született, nyolcéves korában kezdett el gitározni tanulni. Az 1990-es években felhagyott a zenéléssel, majd sok utazással és útkereséssel töltött év után, 2001 szeptemberében, egy héttel a terrortámadás után érkezett meg New Yorkba. Ott újra zenélni kezdett, majd az Egyesült Államok, Mexikó, Európa és India nagyvárosaiban játszott. 8 szólóalbuma jelent meg. Magyarországon először 2014 nyarán, az Everness Fesztiválon lépett fel, itt ismerkedett meg Jeszenszky István sarodművésszel (Istvan Sky) és Fodor Réka énekes- és táncosnővel. |
