Szeretek elmenni otthonról, jólesik kinn lenni. Nem ijedek meg a szemerkélő esőtől, a mínuszoktól. Veszem a túracipőm és megyek. Árkon-bokron által. Háton hátizsákkal. Nem unom meg, és még szerencsém is van, mert mindig a Duna mellett élhettem. Szeretem a víz szagát. De szeretem Nógrádot, a Börzsönyt, a Keleti-Mecsek környékét és szeretem azt is, ha a rónák végtelenjét látom. Szeretem a pipacsokat a búza közt, a zöld mezőket, tudom, mikor virágzik az egynyári seprence.
Szeretek eljárni.
Szeretem a városi sokaságot is. A zsibongó forgatagot. Az ünnepeket, amikből egyre kevesebb van, és szeretem a közösségi élményeket. Sokan, közösen, együtt csinálni valamit, vagy pusztán együtt a részese lenni valaminek.
Szeretem Szent Iván éjszakáját. A gyerekkori emlékeimet a május elsejékről, a sör-virslikről a bajai Petőfi-szigeten. Az első pesti tűzijáték – a mai napig emlegetjük. Két évvel ezelőtt a nagymarosi borünnep Szent István napján. Az első koncert a kislányommal.
A szelet nem szeretem, én is csak annak köszönök, mint a mesében a szegény ember. Ha fúj a szél, inkább otthon maradok. Aztán otthon maradok akkor is, ha nekem fesztivált vagy vigalmat rendeznek.
A magam részéről alig vártam, hogy a hastánc kimenjen a divatból. Minden egyes városi rendezvényen, a Büdös-tavi szennyvízelvezető felavatásától a Tolbuhin utca átnevezésén át a Kopasznyakú Tyúkfesztiválig, mindenhol a helyi lelkes hastáncosokat kellett nézni. Százötödik alkalommal már nem reménykedtünk benne, hogy valaha változtatni fognak a koreográfián, aztán pár évvel ezelőtt jött a zumba, és akik eddig a hasukat rázták, azok átmentek a szomszéd terembe a seggüket rázni. Nyilván most ők lépnek fel a falunapon is.
De ne szaladjunk ennyire előre. Időzzünk el az ünnepeknél és helyi vigalmaknál egy pillanatra.
Vannak ugye a naptári kötelezők, és vannak az önszorgalomból rendezett hacacárék, ezek szinte mindegyike a turistacsalogatásra mint nemzeti sportra épül. Az elmúlt éveknek köszönhetően ezen világi vigalmak között szerepel évente legalább egy gasztrofesztivál.
Mi sem egyszerűbb ennél, a képviselő-testületi ülésen beírják a keresőbe, hogy “Bivalybasznád régen”, az ebédidő kezdetéig találnak is egy utalást arra, hogy I. Mátyás idején a település határában beszélgetett egyszer két vándordiák a fazékban főtt tyúkról, nahát, akkor csibefesztivál lesz, punktum. Kicsit könnyebb helyzetben vannak azok a települések, ahol eleve kötődnek valamilyen zőccséghez-gyümölcshöz, mert náluk lehet eper- vagy piszkefesztivált tartani. Innen megy minden, mint a karikacsapás, jön a ringlispíles, a százéves cigány öregasszony a horgászós bódéjával, két céllövöldés, a vattacukros, fellépnek a helyi zumbások, a polgármester úr beszédet tart, este tűzijáték.
Ha véletlenül egy településen nincs gasztrofesztivál, akkor sem esnek kétségbe a népek szórakoztatásáért felelős közszolgák, mert akkor meg lehet ünnepelni, hogy a kerület hány éves. Vagy egyszerűen azt, hogy ez a település VAN. Ekkor Bivalybasznádi Napok vagy Bivalybasznádi Nyár a rendezvény – rosszabb esetben rendezvénysorozat – elnevezése, és nincs csibesimogató meg főzőverseny.
Jönnek viszont este koncertezni a csomagban árusított sztárok az elmúlt évek tehetségkutatóiból. Vagy a kivénhedt sztárok az elmúlt negyven évből, akik ugyanannyiért jönnek el zenélni, mint a csomagban árusított sztárok az elmúlt évek tehetségkutatóiból. Esetleg mindkét fajtából egy-egy, hogy a negyvenesek és a fiatalok is jól érezzék magukat. Ja és persze azért, mert ennyi pénzt tudnak kifizetni. A zénadómból.
Meg azért, mert a kultúroserzsike még nem hallott Szirtes Edina Mókusról és a franc akarja a Köjál bajszát ráncigálni egy állatidomár miatt. Inkább legyen akkor vasárnap este utcabál, mert az aztán a szórakozás csimborasszója, ha egy szarul hangosított, néha recsegő hangszóróból arra rophatjuk a Petőfi Sándor utca 44/A előtt, hogy állávjú-júlávmi-egyszerűennemvoltfolytatás.
Kikérem magamnak, hogy engem ezzel szórakoztassanak. Hogy azt képzeljék rólam, hogy ez nekem szórakozás.
És nem azt akarom mondani, hogy legyen opera meg bálett, mert az én úri és entellektüell szemem csak azt fogadja be. Francokat. Én sem akarok mást, mint hogy legyen tánc és zárcsökkentés. De hiszek az úgynevezett minőségi szórakoztatásban, és abban, hogy akik egész héten güriznek, azoknak szombat este nem feltétlenül a hatötvenért mért húgymeleg sör és valami sztárocska tátogása hiányzik. Vagy egy ezerszer elfeledett és a fiók mélyéről ezeregyszer előrángatott valaha volt sztár, aki már rég képtelen kivágni a magas cét és nekem kínos, amit a színpadon művel.
A langallón már felülemelkedtem, ha langalló, akkor langalló, hogy a franc essen bele. De azt nekem senki ne mondja, hogy Kodály, Radnóti, Esterházy és Presser országában ne lenne igény a dalokra, egy szál gitárral vagy egy szál hegedűvel. Hogy ne lenne igény versre, színielőadásra, hogy az istenadta adó- és járulékfizetők ne örülnének egy kortárs írónak, akit végre nem egy karót nyelt könyvbubus kérdezget paprikapirosan arról, hogy fogjon hozzá az irodalomtanár által tehetségnek tartott ifjú élete regényéhez, hanem beugróznak a közönséggel.
Mert a kultúra nem a cigifüstbe burkolózott alkoholista író elmélkedése meg az Éj királynője áriája a helyi zeneiskola egykori üdvöskéje előadásában.
A kultúra nem az izzadva előadott Wass Albert-vers, nem a helyi Magic Dance tánccsoport ugrabugrálása, nem a mazsorettek botdobálgatása, de nem is a félpléjbekk hakni mások dalaival, kis közönségtapsoltatással.
Mert amíg nekem ilyen vigalmat intéznek és így szórakoztatnak, addig itthon maradok és átfestem a vadászkerítést. Aztán legózunk, színezünk, kavicsot festünk, elindítunk az iMusicon egy lemezt. Együtt énekelünk Gryllus Vilmossal, és rácsodálkozunk a zenére. A tűzijáték alatt megnézünk egy filmet és lefekszünk. Ez így eléggé kulturális, nem böfögünk a fokhagymaporos sült kolbásztól és nem forgolódunk a langyos pálmazsírban kisütött lángostól sem.
