Joyce Maynard – író, újságíróJoyce Maynard első regénye Baby Love címmel jelent meg. Rendszeresen publikál különböző amerikai magazinokban. Több regényéből film is készült. Három gyermek édesanyja. Magyarországon megjelent könyvei:
|
Mi volt a legfontosabb tanács pályája során?
Anyám mindig azt mondta, amikor írok, gondoljak arra, ha egy-egy szó tíz centbe kerülne, vajon akkor is beletenném-e a történetbe. Az egyik legfontosabb intelme volt, hogy írni úgy kell, hogy ne beszéljünk mellé. Persze amikor az első írásom 18 évesen megjelent a New York Timesban, és írták, hogy a 10 000 karakter sok, legyen csak 6000, felhívtam a hirdetési osztályt, mibe kerülne, ha a különbség helyét megvenném. Nem lehetett. Meghúztam a szöveget, és jobb lett. Ma már úgy gondolkodom, hogy egy szó érjen tíz dollárt. A kevesebb pedig több.
Tudna rá példát mondani?
A kezdők imádják a dagályos jelzőhalmozást. A rutinosabbak is leírják azonban, hogy a főhős szomorúan ment az utcán. A szomorúan teljesen felesleges. A történetnek ezt sugallnia kell.
Van olyan kérdés, ami önt teszi szomorúvá? Ami zavarja, amiből elege van?
A J. D. Salingerrel való kapcsolatom. A wikipédiától az utolsó interjúig nincs olyan, hogy ő kimaradna. Szerencsére Európa, Budapest elnézőbb. Inkább kíváncsiak, mint elítélőek velem.
Joyce Maynard (Fotó: Ulf Andersen/Getty Images)
Amerikában még mindig botrányos a téma?
Az, hogy egy 53 éves sztáríró együtt él egy 18 éves, az egyetemről elcsábított, írói ambíciókat kergető lánnyal, az bőven belefér. Az, hogy ez a lány 25 évvel később megírja, hogyan használták ki és dobták el, már több, mint kellemetlen. Azt várták tőlem, hallgassak örökre. Amikor megírtam a memoárom, épp a 18 éves lányom miatt, hogy soha ne kerüljön még csak hasonló helyzetbe sem, minden borult az életemben. Felbontotta a könyvkiadóm a szerződést, megszűnt a rovatom. A mítosz igazi arcát senki sem akarta látni. A könyv persze mindenkinek megvan, valahol elrejtve a könyvespolcon, de senki sem akar tudni róla.
Pedig Salinger volt az, aki levelet írt önnek, ő kezdeményezett. Ahogy azonban később kiderült, közel száz hasonló korú lánynál próbálkozott.
A hatalmas, erős, biztonságot adó férfi, a karizmatikus figura sokunknak jelenthet támaszt. Egy tinédzser, naiv, álmokat kergető lánynak mindenképp. Egy ideje Európában vagyok, Párizsból repültem Budapestre, direkt nem aludtam éjjel, hogy lássam az elnöki vitát. Sokan nem értik, ki szavazna Trumpra. Pont azok, akik azt várják: valaki – egy harsányabb, erőszakosabb, erősebb – oldja meg az életüket. És akkor ők kényelmesen hátradőlhetnek a székükben. Én egy évig függtem egy másik embertől, nagy lecke volt. Ma már elküldeném a fenébe, amikor száz dollárt nyomott a kezembe, és kitett a lakásából egyik napról a másikra. Amit Salinger velem tett akkor, az jelenség. Egy rossz női-férfi kapcsolat. Szerencsére az írói karrierem nem tudta tönkretenni.
Joyce Nyárutó című regényének filmre vitt változata:
Később férjhez ment, majd elvált. A gyermekeit is egyedül nevelte fel?
Egyedülálló anyaként éltem 25 évig. Jól tudom, ez mivel jár. Mindeközben folyamatosan írtam – regényeket, cikkeket – mondjuk a Vougba. Minden történetemben benne vagyok én is, nem csak a női szereplőimmel, hanem akár gyerekként – mint a Nyárutóban. De az biztos, hogy a magányos anya alakja rendre visszatér, mint most, a legújabb könyvemben, a Függőségben.
Az eredeti angol címben használt kifejezés egyszerre jelent függőséget és azt az állapotot, amikor valaki részeg. Ez az áthallás véletlen?
Helen, a főszereplő, azt, hogy a férje elhagyta, alkohollal próbálja orvosolni. Eleinte egy-egy pohárral, aztán ebből üvegnyi lesz. Tudom jól, min megy keresztül, én is megéltem. Idejében letettem azonban a poharat, mert apám rejtett alkoholizmusától szenvedett az egész családom. Tudtam, hová lehet eljutni a folyékony varázzsal, ha nem csupán gasztronómiai élvezet. A már jól ismert alkoholizmusnál azonban fontosabbnak tartom a kapcsolati függőségeket, azt, hogy egy barátnak tűnő ember is tönkreteheti az önbecsülésünket. A regényem valójában erről szól.
Van, aki a fájdalom írójának hívja önt, azt vetik a szemére, hogy mindig van megoldás, boldogság.
A történeteim úgy születnek, ahogy én is viszonyulok az élethez. Ebben a korban az ember már tud összegezni, visszafelé tekinteni. Tudom, hogy amilyen csapások értek, azoktól lettem az, aki. Sosem adtam fel. A fájdalom fontos, de nem szabad belepusztulni. Öt évvel ezelőtt – ahogy Helen is teszi a könyvben – társkereső oldalra regisztráltam. Eleinte elkeserítő volt az egész. Majdnem feladtam. Szexéhes, felszínes, néha ijesztő emberekkel kerültem kapcsolatba. Végül jött egy mail, ami más volt. Nekem volt más.
Joyce Maynard a Függőség c. könyvének bemutatóján (Fotó: Alexandra Pódium)
Így ismerte meg a második férjét?
Én ezt nem szoktam titkolni. Sőt minden nőt arra biztatok, hogy használják a technikát. Azt azonban megtanultam, hogy egy-két levélváltás után már találkozni kell. Teljesen más a másik szemébe nézni, mint a monitor előtt ülve írogatni. A legveszélyesebb pedig, ha valakibe a szavai után szeretünk bele. Aztán találkozunk, és puff… Hat héttel az első kávézásunk után Párizsba jöttem egy könyvbemutatóra, Jim pedig elkísért. A szerelem városa elvarázsolt minket. Ő fotós volt, amikor tovább utaztunk Budapestre, végigfényképezte a várost és engem.
Helen is fotózik a könyvben – ez Jim hatása lenne?
Igen, ebben a könyvben már ez is benne van. Ez a szerelem. Hogy nem mindig az a férfi a jó, aki nagy dumás, a társaság közepe. A csendes, megbízható, szerénynek is kell esélyt adni.
Ahogy ön tette…
Jim elvarázsolt, minden napunkat úgy éltük meg, hogy ez az égiek ajándéka. Amikor két évvel ezelőtt Budapesten jártunk, az a kapcsolatunk legszebb ideje volt. Amikor ugyanis visszatértünk Amerikába, rákot diagnosztizáltak nála. Két évig ápoltam, feladtam az írást. Mégsem éreztem úgy, hogy ez áldozat. Pedig én mindig írtam, napokat sem hagytam ki. Aztán júniusban elment.
Hogyan dolgozta fel a halálát?
Elvonultam és írtam. A saját történetünket. Nem akartam egy percet sem várni, erről a szerelemről akartam írni. Épp most fejeztem be, itt, Budapesten. Ez a mi városunk. Azt is megfogadtam, megtanulok fényképezni. Ott a gépe, a sok objektív – ami olyan fontos volt neki. Februárban nagymama leszek, ez is éltet. És persze írni is akarok, most a Függőség forgatókönyvét kell határidőre megírnom, szeretnék megfilmesíteni.
