Florence Foster Jenkins az 1900-as évek elején élt gazdag, New York-i örökösnő volt, aki megszállottan rajongott a komolyzenéért, és meg volt győződve arról, hogy gyönyörű hangja van. Ezért vagyona jó nagy részét művészetpártolásra és arra költötte, hogy hangját megmutassa a világnak, még akkor is, ha az egyszerűen hallgathatatlan volt. Az élete és a személyisége azonban sokkal több volt annál, mint hogy egyszerűen csak kinevessük őt, bármennyire is mulatságosnak tűnik.
Sorsát nemrégen A tökéletlen hang című mozifilmben mutatták be Meryl Streep főszereplésével. Ez az a film, amelyre az ember előítéletekkel megy be, és azt várja, hogy majd röhög egy jót és szánalmasnak találja az énekesnőt, de mégis úgy jön ki a teremből, hogy valami olyasmit kapott, ami ennél sokkal mélyebb üzenetet hordoz. Florence története mögött ugyanis fájdalmas, tragikus és sokak számára érthetetlen érzelmek, borzalmas lelki csatározások és szenvedések, csodálatos és egyben sírásra fakasztó emberi érzések húzódnak meg. Valószínűleg csak az értheti meg őt és tetteit, aki már átélt hasonló eseményeket.
Szerelem helyett szifiliszt kapott a nászéjszakáján
Narcissa Florence Foster néven született 1868-ban Pennsylvaniában, egy gazdag ügyvéd és földbirtokos lányaként. Florence már hétévesen úgy érezte, hogy az előadó-művészet az ő igazi terepe, csak egy kissé rossz végén fogta meg a dolgokat. Nagyon tehetséges zongorista volt ugyanis, és ha a hangszer mellett maradt volna, lehet, hogy valóban világraszóló karriert fut be, de ő inkább az énekléssel próbálkozott. Rajongott a komolyzenéért, az operáért, az aprócska gond csak az volt, hogy egyetlen tiszta hangot sem tudott hallatni magából, mondhatni, fülsiketítően hamisan kornyikált. Hiába a legjobb énektanárok, a segítő környezet, a megfelelő vagyoni helyzet, Florence-től nagyon távol állt a tehetség. Ennek ellenére rendkívül komolyan és szorgalmasan igyekezett fejleszteni magát az éneklés terén.
A középiskola után Európába akart menni énekelni tanulni, de apja hallani sem akart erről. A fiatal hölgy viszont nem adta fel álmait, ezért megszökött otthonról a nála 16 évvel idősebb Frank Thornton Jenkinsszel, akihez 1885-ben feleségül is ment. Apja ezért rögtön kitagadta őt a családi vagyonból, de később mégis visszafogadta lányát. Florence számára ez az elhamarkodott házasság végzetes lépésnek bizonyult, hiszen férjétől már a nászéjszakáján életre szóló betegséget kapott: szifiliszt. Ez a kór egész hátralévő életét meghatározta, emberi és szerelmi kapcsolatait is behatárolta. Amint megtudta, hogy férje szifiliszes, és ő is elkapta, azonnal elhagyta a férfit, aki annak ellenére fertőzte meg őt, hogy tudott a betegségéről. 1902-ben váltak el, de Florence élete végéig megtartotta férjezett nevét.
Szerelmi háromszögben élt
Florence ígéretes zongoraművészi pályafutását azért kényszerült feladni, mert a szifilisztől megbetegedett a keze. Ezután már csak zongoraórákat adott gyerekeknek, egy ideig ebből tartotta fenn magát. 32 évesen édesanyjával New Yorkba költözött, ott találkozott 1909-ben St. Clair Bayfield brit színésszel, akivel azonnal egymásba szerettek, és életük hátralévő részét együtt élték le. Bár évtizedeken át imádták egymást, és boldogan éltek, kapcsolatuk nem a hagyományos keretek között zajlott. Florence nem akarta átadni új férjének a szifiliszt, ezért fizikális kapcsolat nem igazán volt köztük. A testi örömöket azonban nem akarta megvonni a férfitől, ezért megengedte neki, hogy más nőkkel is kapcsolatot tartson fenn.
A gyakorlatban mindez úgy nézett ki, hogy Bayfield két életet élt, egy nappalit és egy éjjelit. A nappalokat együtt töltötte Florence-szel, éjszaka azonban egy másik nőhöz ment haza, akivel szintén együtt élt. Különös és nagyon nehéz helyzet volt az övék, amelyet a Florence-ről szóló filmben nagyon élethűen és egyben szívfacsaróan jelenített meg a Bayfieldet játszó Hugh Grant. Florence és Bayfield halálukig szerelmesek voltak egymásba, és a férfi fiatalabb kedvesével együtt mindhárman megpróbálták elfogadni a helyzetet. Az ifjú hölgy azonban mindezt nem bírta sokáig, és egy idő után kilépett a szerelmi háromszögből.
Betegsége miatt énekelhetett hamisan
Florence apja halálával hatalmas vagyont örökölt, így minden adott volt ahhoz, hogy Bayfield menedzselésével világraszóló karriert építsen. Kivéve persze a tehetséget. Énekórákat vett New York legjobb tanáraitól, számos művészeti egyesület tagja és elnöke lett, így hamar megismerte a város elitjét, akik hálásak voltak neki, amiért olyan bőkezűen támogatta a kultúrát, a művészeteket. 1917-ben megalapította saját művészetpártoló egyesületét is, a Verdi Clubot, amelynek gyorsan több száz tiszteletbeli tagja lett, többek között Enrico Caruso. Amikor anyja is meghalt 1930-ban, még több anyagi forráshoz jutott klubjának bővítéséhez, és a művészetek pártolásához. Tevékenysége tiszteletre méltó volt, rengeteg művészeti esemény nem valósulhatott volna meg nélküle.
Florence zeneimádata nem ismert határt, képtelen volt csak mecénásként vagy szervezőként részt venni a művészeti életben, szerette volna a színpadon is megmutatni magát a világnak. Azonban a monumentális díszletek, a túlzásba vitt jelmezek sem ellensúlyozták gyenge énekesi képességeit. Azt, hogy Florence ennyire hamisan énekelt, miközben egykor kitűnően zongorázott, ráadásul egy idő után nem is hallotta, hogy hamisan énekelt, egyesek szerint a szifilisz és annak szövődményei, valamint a betegség kezelése okozhatta. A szifiliszt akkoriban ugyanis arzénnal és higannyal kezelték, s ez súlyos károsodást okozhatott a központi idegrendszerben, ennek következményeként pedig halláskárosodás léphetett fel.
Nemcsak hamisan énekelt, hanem ritmikai, tempóváltási hibákat is elkövetett, amelyeket remek zongorakísérője, Cosmé McMoon sem tudott igazán korrigálni, bármennyire is igyekezett. Mivel Meryl Streep, ellentétben Florence-szel, rendkívül tehetséges színésznő gyönyörű énekhanggal, a filmben bármennyire is igyekezett, szinte képtelen volt olyan hangokat hallatni, mint egykor Florence. De az eredeti hangfelvételek azért bőven adnak ízelítőt abból, amire Florence képes volt.
Belehalt a felismerésbe, hogy élete értelme nevetség tárgya
Férje igyekezett megóvni Florence-t attól, hogy ország-világ előtt szégyenben maradjon, ezért gondosan figyelt arra, hogy az előadásain, bár azok elvileg nyilvánosak voltak, gyakorlatilag mégis csak a barátai, rajongói legyenek jelen, akik voltak annyira elfogultak vele, hogy nem nevették ki őt. Bayfield annyira szerette Florence-t, hogy megpróbálta őt távol tartani a kritikáktól, de mivel Florence nem is tudott arról, hogy borzalmasan énekelt, hanem szépnek hitte hangját, túl messzire ment. Egyre nagyobb helyeken lépett fel, ahol már Bayfield minden igyekezete ellenére is kizárt volt, hogy ne üljön be egy-egy újság kritikusa. Florence még hangfelvételeket is készített és lemezt is kiadott, így egy idő után már bárki meghallgathatta őt.
Florence olyannyira hitt önmagában, hogy 1944. október 25-én kibérelte a Carnegie Hallt, és telt házas koncertet adott. Természetesen ott már senki nem tudta megakadályozni, hogy tehetségtelensége lelepleződjön. Másnap tele volt az összes újság a Florence-t becsmérlő kritikákkal, ő pedig akkor szembesült igazán először azzal, hogy a közönség teljesen mást hall a koncertjein, mint amit ő. Ez hatalmas sokként érte, de még ezt a borzalmas felismerést is pozitívan fogta fel, és úgy vélte, megpróbált énekelni, de nem tudott, ám ez még mindig jobb annál, mint ha meg sem próbálta volna. Ennek ellenére annyira megrázták őt a történtek, hogy öt nappal később szívrohamot kapott, és már soha többé nem épült fel. 1944. november 26-án, 76 évesen meghalt.
Igaz történet a film mögött – további cikkek!
- Igaz történet a film mögött – Magyarországon is üzleteltek a dollármilliomos fegyvercsempész kölykök
- Igaz történet a film mögött – megmentett 155 emberéletet, “hálából” meghurcolták
