7. Mert nem Harry Potter miatt szerettük igazán Harry Potter világát
Nem telik el fél óra a Legendás állatok és megfigyelésükből, és rájöttem, hogy egyáltalán nem hiányzik a szemüveges varázslótanonc Roxfortból. Persze szerettem Pottert, ráadásul a Hermionéval lebegtetett kvázi románca még azután is érdekes maradt, miután kiderült, hogy semmi sem lesz belőle, de az új film gyorsan emlékeztetett arra, hogy nem a főhős, hanem a főhőst megteremtő írónő, J. K. Rowling elképesztő fantáziája volt az, ami miatt egy fél világ Potter-rajongóvá vált. Az új filmben pillanatok alatt eléri, hogy a szemünk láttára életre keljen egy új, mágikus univerzum, ami sokban hasonlít ahhoz, amit Roxfortban láthattunk, ugyanakkor mégis teljesen más, és annyi újdonságot rejt, amitől könnyen beleszerethetünk.
6. Mert csodásak a címadó legendás állatok
Már a Harry Potter-filmekben is láthattunk jó néhány mágikus teremtményt, ám ha összeadnánk mindet, akkor sem jönne ki annyi, mint amennyit ebben a filmben láthatunk. Persze akad néhány ismerős – például a griffon – régebbről, de a teremtmények java teljesen új, és jó néhány van köztük, akibe azonnal bele lehet szeretni. Egyértelműen kedvencnek szánták a kleptomán furkászt – egy kacsacsőrű emlősre emlékeztető szupercuki teremtmény –, ami plüssváltozatban eladási rekordokat fog dönteni. A film ráadásul jól használja a lényeket, akik tényleg nemcsak kiindulópontként szolgálják a sztorit, hanem végig aktív részesei a történéseknek.
5. Mert pont annyira játékos, amennyire kell
Míg a Potter-könyvek és -filmek lépésről lépésre haladtak a kicsit gyermekitől az egyre komorabb/komolyabb és felnőttesebb irányba, az új filmnél láthatóan egyfajta kompromisszumra törekedtek. A szereplőkre leselkedő veszélyeket nagyon is valósnak éreztem, sőt még a halál is benne van a pakliban, ugyanakkor főképp a mágikus állatos jelenetekben Rowling annyi gyermekien ártatlan, sokszor slapstick jellegű poénnal szolgál, ami főképp a gyerekkorú nézőknek okoz majd örömteli pillanatokat. A film ügyesen egyensúlyozik a kettő között, és sem a komolyságot, sem a játékosságot nem viszi túlzásba, így egyik korosztály tagjait sem riasztja el magától.
4. Mert New York nem Roxfort
Imádtam Roxfortot a maga ősi titkaival, mágikus zegzugaival és furcsa lakóival, ugyanakkor a sztori java így mégis csak az iskola falai közé volt zárva, bár jó néhány alkalommal kijöhettünk onnan. New York városa ennél jóval tágasabb játszótér, bónuszként pedig a film megkapja a húszas évek alkoholtilalomtól hangos gengszterkorszakának külsőségeit is, némi steampunk utánérzéssel vegyítve. Amikor Göthe és csapata meglátogat egy alvilági klubot, a jelenetet akár az Aki legyőzte Al Caponét című filmben is el tudtam volna képzelni, leszámítva a mágikus alakokat.
3. Mert nem kíván előkészületeket
Valljuk be nyugodtan: a Harry Potter-filmek elsősorban azokat a rajongókat szolgálták ki, akik már olvasták a könyveket. E híján kissé úgy érezte magát az ember, hogy érdekes könyvek kivonatát látja ugyan, de ezek a figurák a könyv lapjain élnek csak igazán. Mivel a Legendás állatok… részeit Rowling direkt filmnek írja, így nemcsak hogy mindenki számára újdonságot jelentenek – senki sem tudhatja előre a fordulatokat –, de soha nem is érezzük úgy, hogy a sztoriból létezik egy teljesebb, komplexebb változat is valahol, csak arra itt nem jutott idő.
2. Mert csodásak az új mellékszereplők
A Harry Potter-mozikban nemcsak Harry Pottert szerettük. Hatalmas világot kaptunk, rengeteg szerethető figurával, és nagy kérdés volt, hogy Rowling tud-e újra olyan karaktereket teremteni, akikért ugyanannyira lehet rajongani. Az első rész után a válasz: hát persze! A gonoszai ezúttal kevésbé sikerültek erősre, de a jó oldalon már most megtaláltam az új kedvenceimet. A Dan Fogler alakította Jacob Kowalski (ő egy mugli, azaz amerikai varázslóknak magnix) és az Alison Sudol alakította gondolatolvasó, Queenie Goldstein párosa annyira humoros, szerethető és csodálatos, hogy nálam még az elvileg főszereplőknek szánt karakterekre is köröket vertek érdekességben, és abban reménykedem, hogy a későbbi filmekben még fontosabb szerepet kapnak. Ha valamiért, az ő románcukért érdemes lesz izgulni.
1. Mert a sztoriban bőven van még kraft
Amikor J. K. Rowling – a Harry Potter és az elátkozott gyermek-könyvkritikánkat itt olvashatod – nemrég bejelentette, hogy három helyett öt filmből fog állni a Legendás állatok és megfigyelésük-filmfolyam, arra gyanakodtam, hogy megint csak a stúdió pénzéhsége vezette erre, mint az utolsó Potter-könyv filmes kettéválasztásakor, de az első részt látva mea culpázom az író előtt. Rowling egy olyan részletgazdag filmes univerzumot épített fel, amelyben öröm elidőzni, és olyan karaktereket teremtett, akiknek a sorsára hosszabb távon is kíváncsi vagyok. Bónuszként pedig a film egy olyan főellenfelet vezet be, aki méltó párja lehet annak a Voldemort nagyúrnak, akinek a nevét sosem mondjuk ki, de azért mégis.
+ Amiben csalódtam
A Legendás állatok és megfigyelésük egy jó film, amire megérte várni, de korántsem hibátlan remekmű. Sajnos Oscar-díj ide vagy oda, Eddie Redmayne – akivel interjúnkat itt olvashatod – nem annyira izgalmas vezető karakter, mint amilyen a Daniel Radcliffe alakította Harry Potter volt, és hajlamos kb. három grimaszt váltogatva végigtolni a filmet – az állatkerti ripacskodása a film egyértelmű mélypontja –, de azért egy-egy jelenetben megvillantja, hogy többre képes ennél. Csalódtam abban is, hogy a film vége – bár dramaturgiailag tökéletesen indokolt – ugyanolyan öncélú várospusztításba megy át, mint minden második Marvel-film és a DC szuperhősfilmek mindegyike, a Transformers-franchise-t már nem is említve. Záporoznak az effektek, és dőlnek össze a házak, ám Rowling sokkal jobb író annál, hogy ilyen üres látványorgiákkal akarja megvenni a nézőit. A 3D változat ráadásul homályos és színtelen lett, és semmit sem adott a filmélményhez, sőt inkább elvett belőle. Emellett a gonoszok karaktere és motivációs is csak felskicceltek, de itt még van remény abban, hogy a későbbi részekben jobban elmerülhetünk majd bennük.
