Vigyázat, spoilert tartalmazhat!
Amikor a Star Wars-filmek George Lucas utáni atyaúristene, Kathleen Kennedy producer azt nyilatkozta, hogy azért választották Gareth Edwardsot rendezőnek, mert kiválóan vezényelte le az akciókat, és teremtett háborús hangulatot a Godzillában, már lehetett sejteni, hogy ez a film más lesz, mint az eddigiek. Másnak is kellett lennie. Edwardsnak ugyanis nem álltak rendelkezésére a Star Wars-történetek ikonikus szereplői, a Skywalker família tagjai, ráadásul egy olyan történetet kellett elmesélnie, amelynek a végét mindenki ismeri. Igen, tudjuk, hogy a lázadók a végén úgyis megszerzik a Halálcsillag terveit, így a film csak akkor lehetett sikeres, ha az odáig vezető utat elég érdekfeszítően tudja lefesteni, és fel tudja tölteni olyan izgalmas karakterekkel, akiket korábbról nem ismerhettünk. Ez részben sikerült neki.
Küzdelem a középszerűséggel
A Zsivány Egyes első óráját nézve úrrá lett rajtam a félelem. Nem azért, mert a látottak annyira horrorisztikusak lettek volna, csak úgy éreztem, hogy a film nem fut ki sehová. Az alkotók próbálják megtalálni az egyéni hangjukat egy igencsak kötött univerzumban, de ez csak igen nyögvenyelősen megy nekik. Az új főhős ezúttal is egy olyan fiatal, akinek a szüleit sötét titkok veszik körül, és aki az utánuk való kutatással egyben a gonosz Birodalommal is felveheti a harcot. Luke és Rey után a recept már túlzottan ismerős, igaz? Ráadásul a szülők utáni kutatás nem sikerül a legizgalmasabbra.
Saw Gerrera karakterének központi szerepet szánnak ebben a szakaszban, de az egyébként Oscar-díjas Forest Whitaker akkorát ripacskodik a szerepben, hogy őt nézve azt kívántam, bárcsak minden pillanata a kivágott jelenetek között végezte volna. Maga a főhős Jyn Erso sem egy aprólékosan kidolgozott karakter (Felicity Jones küzd becsülettel az alulírt szerepben), de ő még egész jól járt a többiekhez képest, akiknek a többségéről alig tudunk meg valamit, kivéve Diego Luna Cassianjét, a K-2SO átprogramozott birodalmi droidot és az epizód főgonoszát, Krennic igazgatót Ben Mendelsohn alakításában. Könnyedség helyett inkább görcsösséget éreztem az alkotók részéről, és bár semmi igazán rosszat nem láttam, azt éreztem, hogy ha ez így folytatódik, akkor a Zsivány Egyes bele fog fulladni a saját középszerűségébe. Ám szerencsére nem így folytatódott.
Drámai háború a pálmafák árnyékában
Nagyjából a játékidő felénél történik egy drámai fordulat, amitől a film magára talál. Vége lesz a túlírt és túlságosan elhúzódó bevezetésnek, és végre-valahára elkezdődik az a majdnem egyórás, de soha egy pillanatra sem hosszúnak érződő gigászi akciójelenet a Birodalom trópusi támaszpontján, Scarifon, amit bátran oda lehet majd tenni az Egy új remény vagy A Jedi visszatér záró ütközetei mellé. Nem vagyok akcióbolond, sőt a mozikban a látványorgiák többsége hidegen szokott hagyni, de amit itt felépítettek az alkotók, azt csak szájtátva tudtam bámulni. Már a tengerparti, fehér homokos, pálmafás űrtámaszpont is pompás helyszín egy ilyen ütközethez, és Gareth Edwards tényleg mindent felvonultat itt, amit csak imádunk a Star Wars akciójeleneteiben – kivéve a fénykardpárbajt, bár a visszatérő Darth Vadernek köszönhetően azért kapunk egy kis fénykardos akciózást.
Nemcsak látványvilágában erősek ezek a képsorok, hanem történeti és érzelmi ívük is van, és a Star Wars legnemesebb (“Luke, én vagyok az apád!”) hagyományait felélesztve a Zsivány Egyes mer igazán drámai is lenni. Üdvözlendő, hogy ebben a világban a Marvel-filmes hagyományokkal ellentétben egy hős nem feltétlenül érinthetetlen és halhatatlan. Igazi háború zajlik a szemünk előtt, ami sokszor inkább juttatja eszünkbe a Ryan közlegény megmentését – bár itt nem mutogatnak leszakadt végtagokat –, mint A Jedi visszatér csatajeleneteit, mégsem stílusidegen mindez a Star Wars világától, csak tágítja az univerzum kereteit.
Holtak feltámasztói
Ha a film nem is szállítja le nekünk az új Han Solót és Lando Calrissiant, azt azért eléri, hogy a végére egy kicsit közelebb érezzük magunkhoz a szereplőket, és ne legyen mindegy, mi lesz a sorsuk. Látszik, hogy a Disney-nél nagyon értenek a cuki szereplőkhöz, ugyanis Az ébredő erő BB-8-asa után ezúttal is egy droid a legeltaláltabb új karakter. K-2SO az állandó vészmadárkodásával és cinikus megjegyzéseivel igazán üdítő figura. A film régi szereplők digitális újjáélesztésével is próbálkozik, több-kevesebb sikerrel. A Tarkin nagymoffot alakító Peter Cushing ugyan már 1994 óta nincs köztünk, mégis visszatér a szerepben, méghozzá nem is csak egy apró jelenés erejéig. Persze láttunk már számítógép által feltámasztott színészeket, mint Paul Walkert a Halálos iramban 7.-ben, de ott még a tragédia miatti kényszerűség vezette erre a megoldásra az alkotókat.
Most azonban lazán újracastingolhatták volna a szerepet egy Cushingra valamelyest hasonlító ötvenes színésszel, de ők inkább megteremtették CGI-jal, és ez az igazán félelmetes. A szeme csillogása ugyan még elárulja a trükköt, de én ha színész lennék, már nagyon elkezdenék aggódni, ugyanis néhány év múlva ezzel a technikával már bárkit hitelesen vissza lehet majd hozni, akár egy főszerepre is.
Egy szebb jövő előtt
A Zsivány Egyes – amit Trump hívei bojkottálni akarnak – egyfajta útkeresés a Star Wars-franchise-ban. Arra a kérdésre próbálja megtalálni a választ, hogy hová és hogyan terjeszkedhet a sorozat, miután a IX. epizóddal véget ér majd a Skywalker család története. Egyfajta felmérés arról, hogy a mellékszereplők és a világ vannak-e annyira érdekesek, hogy önmagukban, az ikonikus hősök nélkül is érdekessé tegyenek egy filmet. Bár egyáltalán nem sikerült tökéletesre, és az első fele bőven hagy kívánnivalót maga után, a scarifi csata van annyira monumentális és emlékezetes, hogy reményt keltsen bennünk. Talán legközelebb már igazán ütős karaktereket és egy tényleg új sztorit is kapunk majd, és akkor végre teljes lehet az öröm.
