Egyszer Hajnalka bent toporgott a házban. A feszültségtől nem találta a helyet. Kérdeztem, miért nem megy ki a kertbe. Mondta, hogy épp onnan jött be. A feszültség elől nem volt hova menekülni.
Szóval, vadidegenekkel költöztettek össze, a közös élmények, a mással nem osztható érzések, kalandok összekovácsoltak minket. Mert amin mi odabent átmentünk, azt nehéz lett volna bárki másnak megérteni, átérezni. Jó társaság volt ez. Tíz különböző, különleges ember. Én ugyan nem néztem egyetlen Való Világot sem, a sajátunkat sem néztem vissza, mégis tudom, hogy más, ártatlanabb volt, mint az utánunk következő szériák.
Még a legegyszerűbb ember is könyvet vitt be, mint választható tárgyat, és esténként a Nórika által behozott könyvből, Boccaccio Dekameronjából olvastunk fel.
Máskor meg Majka mesélt esti mesét katicákról és azok hétköznapjairól. Ő maga talán már nem is emlékszik erre, de nagyon szórakoztató volt a sokszor egyhangúnak tűnő hétköznapok közt. Életemben nem aludtam annyit, mint az első napokban-hetekben odabent, mert egyszerűen nem volt mit csinálni, csak henyélni. Nem volt sem tévé, sem zene, nem volt pénz és szabad séta. Nem lehetett elsétálni a konfliktusok elől, ami aztán oltári feszültséghez vezetett. Az általunk sokat oltott Anettka egy ponton volt oly bátor és bejött hozzánk. Sose felejtem el, ahogyan 3 óra után egy székre rogyott magában, mert egyszerűen nem tudott mit kezdeni a bent uralkodó feszültséggel.
Central Médiacsoport Archívum/Steindl Gabriella
Mindig azt mondogattam, hogy odabent maga Teréz anya is kiborult volna. Még a rendkívül nyugodt, bölcs Nórika is megborult egy ponton.
Én meglehetősen sok időt, majdnem három hónapot töltöttem bent. De hatnak tűnt. Ahogy valószínűleg egy börtönben telik az idő. Aranykalicka volt ez; mindenünk megvolt, csak a szabadságunk nem. Hacsak nem akartuk feladni a játékot és kijönni. Egyszer eljutottam odáig, hogy majdnem feladtam. Amikor 24 órát kellett eltöltenem egy kezeslábasban a nem túl jólnevelt (khm) Okival, beleértve mosdót, alvást, evést. És előre nem mondták meg, hogy milyen soká tart majd a játék, így aztán a 23. órában én már közöltem, hogy ha még tovább kényszerítenek erre, én bizony távozom. Hamarosan véget is ért ez a feladat.
A Való Világ szépsége volt, hogy magyar formátumként Árpa Attila és csapata menetközben alakította a játékot és a szabályokat. Emlékszem arra, amikor a riportszobában (hu, ezen a szón most el kellett gondolkodnom) Attila megkérdezte a véleményemet az adott pillanatban éppen zajló feladatról. Sokan kérdezik, hogy irányítottak voltak-e a tetteink. Én a többiek nevében nem beszélhetek, de nekem soha senki nem mondta meg, hogy mit csináljak. Azt tudom, hogy Árpa Attiláék karakterekhez passzoló személyiségeket kerestek.
Én valószínűleg az elkényeztetett szépkislány kategória lehettem. Úgy tudom, hogy volt valakijük már a helyemre, de egészségügyi okokból az illető kiesett a kalapból, így kerültem be én. Nem voltam castingokon, nem kellett sorokat kiállnom, hogy bekerüljek a játékba. Egy évvel a Való Világ indulása előtt ugyanis egy Survivor-típusú játékra jelentkeztem, amit aztán a szeptember 11-i támadások miatt nem indítottak el, de én nyilván benne maradtam az adatbázisukban. Épp Olaszországban nyaraltam a családommal, amikor megkerestek, hogy lenne itt egy játék, van- e kedvem részt venni benne.
Naivitásomra jellemző, hogy úgy gondoltam, hogy bemegyek, ott töltök egy kis időt, kijövök, és minden megy tovább mintha mi sem történt volna.
Hát nem egészen ez történt. Tudtunkon kívül – hiszen a hírektől el voltunk szakítva – egyik napról a másikra ismertek lettünk. Ha nincs a Való Világ, sosem ismerem meg Verebes Istvánt, akit már bent nagyon megszerettem, és büszkén mondhatom, hogy azóta a barátjává fogadott. Ő mondta azt, amikor három napra beköltözött hozzánk (és hiába kötötték a lelkére, hogy ne beszéljen, nem az az ember, akinek lakatot lehet tenni a szájára), hogy “Fontosabbak vagytok, mint a politika”. Így is volt valahogy. Amikor kijöttünk, minden címlapról mi mosolyogtunk.
Ez volt talán a legnehezebb, megemészteni, hogy minden átmenet (és valós eredmények nélkül) ismertek és fontosak: celebek lettünk. Mindehhez tartozik, hogy önmaga a játék nem járt őrületes pénzbevétellel.
Így aztán volt olyan, hogy autogramot kértek tőlem, miközben ennivalóra is alig volt pénzem.
Egy évembe telt, hogy összekapjam magam, és folytassam, vagy újrakezdjem az életemet a játék után.
Central Médiacsoport/Story-Best x Archívum
Ahogy már említettem, sosem néztem vissza az adásokat. Most viszont, közel 15 évvel később megnéztem az egyórás összefoglalót, ami nemrég lement az RTL Klubon. Nagyon furán hatott rám. Egyrészt elég döbbenetes, milyen gyorsan eltelt ez az idő. Rengeteg dolog történt velem, anya lettem, újságíró lettem, külföldre költöztem.
Ugyanakkor nagyon mélyen megérintett, nemcsak a fiatalságom okán. Szomorúan néztem vissza az életvidám Lorenzót, aki akkoriban töltötte be a 30-at, Györgyivel majdnem egy időben. Nem is sejtve, hogy a 40-et már nem lesz alkalma megünnepelni. Lorenzo jó ember volt, és az élet fintora, hogy bár jó ideig két végén égette a gyertyát, tudtommal már épp kicsit lelassított, amikor egy meg nem adott elsőbbség miatt életét vesztette. Azóta az egész Való Világ-dolog már nem csak az könnyű nyári emlék, mint ami azelőtt volt. Lorenzo halálával igazi felnőtt, életszerű emlékké vált.
Sokakkal az “élettársaim” közül a mai napig jóban vagyok. Köztük Majkával, Györgyivel, követem Nórika, Oki és Niki életét a Facebookon is (ami akkoriban még nem is létezett).
Mindig arra gondoltam, hogy a Való Világ sorsszerű volt az életemben. Nem kellett érte küzdenem. Ahogyan adott (élményeket, kapcsolatokat), úgy el is vett. Sok szerkesztő később azért nem adott nekem munkalehetőséget, mert kíváncsiak sem voltak a “valóvilágos Ágika” munkájára. De voltak, akik hittek bennem, esélyt adtak, és szépen lassan a Való Világ ellenére újságíró, kommunikációs szakember lettem. Angliában meg aztán, ahol már 3 éve dolgozom, végképp semmi jelentősége a reality show-s múltamnak.
Számomra ez már tényleg csak egy régi, egy keserédes emlék.
Amikor megkérdezik tőlem, hogy bemennék-e újra, azt mondom, hogy a mai eszemmel már semmiképpen sem. Az egy kifacsart valóság. De ugyanakkor az életem, a múltam része, és mint ilyen, nem cserélném el. Hiszek benne, hogy meg kellett történnie.
