A zsenge általános iskolában kifejlődött olvasási stílusomat leginkább a “kukabúvár” vállfajában határoznám meg, ahol az enyhe diszlexiás jelleg csapott össze az őszinte, mélyről jövő sztoriéhséggel, és fosztogatta randomszerűen és (szerencsére) felnőtt segítség nélkül a poros, szeles magyar kisváros könyvtárát. Felejthető ponyvák, izgalmas történelmi kalandregények, korán megtalált Bovarynék és hál’ istennek szép számban és véletlenszerűen zseniális, néha sorsfordító, egyenesen személyiségfejlesztő találatok adták egymásnak a kilincset, és tették elviselhetőbbé a magányos gyerek-, később zűrös tinilétet.
Korai találkozás
Sofi Oksanennel való találkozásom éppen ilyen véletlenszerű, egyben kiemelkedő volt. Négy évvel ezelőtt, “nyúltam rá” mit sem sejtve a Baby Jane-re az Ugocsa utca minimum szerény, vizuálisan kevéssé inspiráló könyvtárában. Lehet, hogy szégyen, de sosem hallottam korábban az írónőről. Mégis vittem a verbálportékát, szinte reszketve, amint leemeltem. Az író Amy Winehouse-t idéző, finom arcvonásai, és a depresszió témáját az ígéret szerint formabontóan boncolgató sztori sokat ígért. Általában már az ujjaim is bizseregnek, amikor érzem, hogy valami jóba tenyereltem. A verseny előtt izgalmában a karámot rugdosó paripát hozom ilyenkor; picit megemelkedik a pulzusom, és olykor kicsit asztmatikus szuszogásomat is előveszem.
A választás telitalálat volt, a kötetet szinte felfaltam, a finn zseni sorai nem vittek, hanem sodortak. Ironikus, plasztikus, néha dühbe csapó, mégis imádnivaló stílusa – úgy éreztem -, szinte beleolvad a DNS-képletembe. Onnantól rosszabb napjaimon (a mai napig) magam előtt is rosszul titkolt büszkeséggel veszem fel a főszereplő, Kormi vonásait, a magát elszigeteltséggel kényeztető, a világ csábításainak bátran ellenálló, a semmibe zuhanó deviáns szerepét.
Sofi Oksanen
Megugrani máshogy
Ilyen start után kíváncsian vettem meg az írónő aktuális kötetét. Norma. Mit hoz vajon? Mást? Máshogy? Olyasmi ez, mint a tökéletes randi, a tökéletes első közös éjszaka után megugrani a szintet. Közös meló, közös felelősség, egymásra hangoltság.
“Sofi Oksanen újabb dühödt erejű regényt írt. Sötét titkok, rejtélyes gyilkosságok, embertelen csecsemőgyárak és a szépséget csúf iparrá süllyesztő kozmetikai terror adja a hátterét a gyönyörű Norma történetének. A mágikus elbeszélés főhőse különleges és ritka tulajdonsága miatt kerül veszélybe: az árulás és a paranoia hálójába fonódik, melyből egyedül kell kiszabadulnia.”
Nem mondom, hogy azt éreztem, mint a Baby Jane-nél. Kicsit tartottam az én ízlésemnek szinte bulvárba hajló sztoritól. Az északi kortárs irodalmat átszövő, krimivágányon rekedt divatizgalom rám eddig nem hatott. Persze olvastam jó pár svéd, finn krimit, kicsiktől, nagyoktól, szépen, pedánsan összerakottat, gyenge, torkomon akadósat, amit visszaköhögni is rossz volt. Szóval mondjuk ki, fáztam ettől a második randitól és Normától, bárki is legyen az. Mindennap kerülgettem, halogattam, hogy nekiálljak, napi- és hetilapokat pakolgattam rá, majd, amikor odáig süllyedtem, hogy egy poháralátétet is ráhelyeztem, elszégyelltem magam, és nekiálltam.
fotó: Sofi Oksanen/Facebook
Fúziós nagymester
Elindultunk. A régi magabiztos, Oksanen-stílus, a nyers, erős, lényegretörő fogalmazás megvan. Szívtam be a sorokat, mint más az oxigént. Sok apró jelenettel, komoly tragédiadózissal, misztikus múltvonulattal indít a mester, rengeteg idegen hangzású nevet pakolva hozzá, mindezt egy temetésbe sűrítve. Csak kapkodom a fejem, és a frissen elárvult, fura, antiszociálisnak tűnő harmincas Norma nyakába kapaszkodva sokáig csak reménykedem, hogy a következő oldalon végre beindul a cselekmény, és sztorikhoz is tudom kötni az egymással szinte követhetetlen viszonyban álló, négy generációt is átölelő szereplőcunamit.
A karakterlefestés azért balzsam a léleknek, legalábbis egy magamfajta egyszeri Oksanen-rajongónak biztos. Az író felszínesnek, tűnő alakok mesteri, színes-szagos bemutatásával jelzi: “helló pupákok, megint itt vagyok!”. Amikor aztán beindul a cselekmény, nincs irgalom. Öveket becsatolni, karfákban szépen megkapaszkodni, Norma körül úgy indul be az élet, mint az rendesen az esti 11 órás, reménytelennek tűnő pangás után a diszkóövezetekben szokás.
Megtelik a tánctér, alakul a buli. Miközben oldalról oldalra önálló életre kelnek Norma misztikus fürtjei is, külön személyiségként komoly szerepet követelve maguknak a cselekményben. Gyilkosság, ármány, cselszövés? Több annál, a kortárs szépségipar koszos bugyraiba látunk bele, miközben az író rámutat egyik kedven üzenetére, a nő sokszor tényleg elképesztő, napjainkban is jelen lévő kiszolgáltatottságára.
Megadom magam a műfajnak, Oksanennek elhiszem, hogy akciófilmbe illő jelenetek mellett is lehet mesterit alkotni, orrba-, szembe-, fülbemászóan plasztikusan leírásokkal, ukrán hajmogulokkal, szívfacsaró sorsú béranyákkal és némi első osztályú póthajjal tűzdelve. Intelligens, visszafogott humorral, mégis a megszokott komolysággal tálalva, amiben Norma tapogatózó küzdelméből egyre csak kifröcsköl a főszereplő non-stop növő haja.
Finom utalás mindez az erőre, vagy talán csak én érzem annak. A haj, ami minden nő éke, amiben Sámson cipelte frenetikus energiájának esszenciáját. Erő, igenis ezt üzeni nekem Oksanen a Normával. Ha egyedül, árván, kitaszítva, magunkra hagyatva is ébredünk egy nap, érdemes újabbat és újabbat lapozni.
fotó: Sofi Oksanen/Facebook
Szeresd Oksanent!
A második “randi”, ahogyan azt tudhattam volna, nem lesz soha pont olyan, mint az első. Szép volt, jó volt, megérte, és az emlékeimben is marad, de az elsőt nem írta felül. Igaz, nem is egy pályán indultak.
