Kezdem azzal, hogy elnézést kérek a címben használt Született feleségek-hasonlatért. Először is volt már azóta néhány jó nőkről szóló sorozat (pl. Girls), másodszor meg nem akarom megsérteni a Hatalmas kis hazugságok alkotóit azzal, hogy egy ligába teszem őket a Lilaakác köz lakóival. Az HBO új szériája maximum abban hasonlítható a címben emlegetett elődhöz, hogy itt is nagyrészt házassági és gyereknevelési problémák adják a történet magvát, itt is elég gazdagok a szereplők, és itt is női szemszögből mesélik el a történetet. Ezt leszámítva azonban a Hatalmas kis hazugságok egy más világ. Egy olyan sorozat, ami nehezen enged közel magához, mivel csak lassan nyílik meg a nézők előtt, sőt még az is benne van a pakliban, hogy az első egy-két rész környékén még lesznek a szériának kimondottan antipatikus vonásai is – én is így voltam ezzel –, de ha kitartunk, a jutalmunk egy fantasztikus alámerülés lesz a női lélek rejtelmeiben, amit képtelenség lesz abbahagyni, és a végén iszonyatosan fogjuk sajnálni, hogy csak hét epizódot készítettek belőle.
Krimi is, meg nem is
A sorozat rögtön úgy indul, hogy valakit megöltek Monterey városában. Persze bármilyen krimi kezdődhetne így, de a Hatalmas kis hazugságok alkotói nemcsak azzal húztak egy nagyot, hogy nem árulják el, ki volt a tettes, hanem azt sem tudhatjuk meg, hogy ki volt az áldozat. A nyomozás csak a keretét adja a gyilkosság előtti történéseknek, amiket rendre megszakít egy-egy városbéli tanú okoskodása a szereplőkkel kapcsolatban. A tanúk között nagyon okosan egyik fontosabb szereplőt sem láthatjuk, így a filmben látható családok közül egészen a hetedik részig egyikük érintettségét sem tudjuk teljesen kizárni. Ez alapján akár azt is mondhatnánk, hogy a Hatalmas kis hazugságok egy krimi, ez azonban félrevezető lenne. Ez a sorozat egy vérbeli házassági dráma érett nőkről, akik a tökéletes élet hajszolása közben kis híján az őrület szélére kergetik magukat, és amikor kicsúszik a kezükből az irányítás, a helyzet gyilkosságba torkollik. Még az első egy-két részben a krimi szál hangsúlyosabban van jelen, később egyre inkább a háttérbe szorul, hogy inkább a szereplők aktuális problémáira koncentrálhassunk, amiből azért akad néhány.
Utálatból szeretet
A Hatalmas kis hazugságok középpontjában női sorsokat találhatunk, de ez még nem jelenti azt, hogy a főszereplői feltétlenül szimpatikusak lennének. A sorozat a legnagyobb kockázatot azzal vállalta, hogy meri a főszereplőit antipatikusnak ábrázolni, és lefogadom, hogy az első két rész után sokakat halálba idegesít majd Reese Witherspoon és Laura Dern karaktere. Önzők, áskálódók, erőszakosak és az elején tényleg nem sok választott el attól, hogy miattuk elkaszáljam ezt a sorozatot, ám a Hatalmas kis hazugságok egyik nagy erénye, hogy amikor már azt hittem, hogy kiismertem a karaktereit, akkor mindig tudtak egy olyat húzni, amitől leesett az állam. Ahogy Reese Witherspoon és Laura Dern karaktereit megismerjük, a kezdeti ellenérzésünk lassacskán szimpátiává változik, és onnantól, hogy ez megtörtént, a széria nem ereszt.
Ez egy olyan sorozat, ami részről részre válik egyre jobbá, szóval nem érdemes az első rész után dönteni, hanem adni kell neki esélyt a folytatásra. Aki sok történést vár, netalán akciókat, az rossz helyen keresgél. A Big Little Lies teljesen karakterközpontúan meséli el a történetét, kifejezetten lassan haladva, főképp a figurák közti beszélgetésekre, meg persze a ki nem mondott szavakra építve feszültségét. Arra a Twin Peaks óta a sorozatokban gyakran használt közhelyre épül, hogy egy idillinek tűnő kisvárosban a látszat gyakran sötét titkokat rejt, viszont nagy erénye, hogy képes túllépni a klisés kiindulópontján pusztán azzal, hogy vérkomolyan veszi azt, amiről mesél, és valóban létező társadalmi feszültségeket mutat be meglehetősen realisztikusan, hatásosan és elgondolkodtató módon.
A felszín alatt
Egyáltalán nem gyakori, hogy egy sorozat valóban mélyre ásson a szülő-gyerek közti bizalom, vagy a családon belüli erőszak kérdésében, vagy komolyan vegye a kérdést, miszerint lehet-e egy nőnek egyszerre fantasztikus karrierje úgy, hogy közben anyaként is tökéletesen vizsgázzon a társadalom szemében. A Hatalmas kis hazugságok nemcsak a felszínt kapargatja, hanem tényleg ízekre szedi a tárgyalt problémákat, olykor zavarba ejtő következtetésekre juttatva nézőjét. Szembesít bennünket a saját hazugságainkkal és önáltatásainkkal, és ez már csak azért is nagy szó, mert Magyarországon élő, a filmbéli szereplőkhöz képest mindenképp csóró férfiként nem gondoltam volna, hogy egy gazdag kaliforniai álomvároska álomvilágban élő lakói ilyesmit tudnak nyújtani nekem.
A merészségéről ismert HBO ráadásul azzal is nagyot húzott, hogy egyetlen rendezővel, a kanadai Jean-Marc Vallée-val (Vadon, Mielőtt meghaltam) rendeztette meg mind a hét részt, így a színvonal végig egységes, nem érződnek a sokrendezős szériáknál olykor tapasztalható hullámvölgyek. Vallée látszólag jelentéktelen élethelyzetekből – például egy hatéves kislány szülinapi zsúrja körüli hercehurcák – képes pszichológiailag komplex helyzeteket teremteni, és olyan feszültséget varázsolni, amihez másnak minimum egy eldördülő pisztolyra lenne szüksége. Persze ettől még ez a sorozat elsősorban az öt színésznőről szól. Nicole Kidmant már nagyon régóta nem láthattuk annyira szupernek, mint most, Reese Witherspoon a karaktere számtalan antipatikus tulajdonsága ellenére is képes a szimpátiánkat kiváltani, Shailene Woodley-ban olyan feszültség tombol, amit csak ritkán láthatunk a tévében, és Zoe Kravitz, valamint Laura Dern is képes izgalmat csempészni a többiekéhez képest kicsit hátrébb tolt figurájába. A Hatalmas kis hazugságok ugyan “csak” emberi kapcsolatokról, anyaszerepről és arról szól, milyen elvárások érnek egy modern nőt a XXI. században, mégis olyan mély nyomot hagy bennünk, amire csak nagyon ritkán akad példa.
Reese Witherspoon: “Az ember nem tudhatja pontosan, kicsoda valójában a gyereke”Amilyen apró, olyan határozott, és ha megszólal, nincs olyan ember, aki ne rá figyelne a szobában. A Hatalmas kis hazugságok című sorozat nagyrészt azért születhetett meg, mert Reese Witherspoon – akinek magyar férjét egyszer sikerült telefonvégre kapnunk – a projekt mellé állt. Los Angelesben találkoztam a tavaszi, virágmintás fehér ruhát viselő színésznővel egy egyáltalán nem tavaszias, esős napon. Mi vett rá arra, hogy sorozatot csinálj a regényből? Imádtam a könyvet. Volt benne rejtély, gyilkosság, szülői problémák, emberek közti kapcsolatok, és végre egy olyan történet, amiben az emberek valóságos szituációkat beszélnek meg egymással. Úgy hiszem, hogy Liane regénye nagyon jól mutatja meg, hogy milyen nőnek és édesanyának lenni a XXI. század elején, és miről is szól valójában a nők közti barátság. Nemcsak színészként, de producerként is részt vettél a sorozatban. Miért volt ez számodra annyira fontos? Már huszonöt éve a szakmában vagyok, és azt mondhatom neked, hogy ha egy színész producerként is beszáll egy filmes vagy egy tévés produkcióba, az csak olyankor történik meg, amikor borzasztóan lelkesedni tud az anyagért. Sajnos ritkák az ennyire női szempontból mesélő minőségi sorozatok… Ez így van, de változnak az idők. Egyre többet beszélünk az egyenjogúságról és a női szerepek változásáról, és ha lassan is, de ez a filmekben és a sorozatokban is látható lesz. A mai nők már szeretnék látni magukat egy filmben vagy a tévében, és nem feltétlenül a hollywoodi tündérmese verziójukra kíváncsiak, hanem a valódira. Szükség volt a sztárságotokra ahhoz, hogy finanszírozót találjatok a sorozathoz? Ha sztár vagy, az nem árthat. (Nevet.) Egyesítettük az erőinket, összefogtunk, és ennek az eredménye az, hogy a Hatalmas kis hazugságok megszülethetett. Három különböző társasághoz is elvittük a projektet, akikről azt gondoltuk, hogy náluk jó helyen lenne a sorozat. Fontos volt, hogy olyan társasággal dolgozzunk együtt, ahol művészileg szabadon hagynak minket dolgozni. Szerencsére már nem azt a világot éljük, hogy a nézők csak a fehér férfiak történeteire kíváncsiak. Anyaként el tudod képzelni, hogy mit csinálnál, ha a gyerekedet bántanák az iskolában? Ez olyan dolog, amibe nagyon nehéz belegondolni. Ilyesmi szerencsére még nem fordult elő velem, de az például már igen, hogy az egyik gyerekemet egyszer csalással vádolták. Olyan szintű méreg öntött el akkor, amilyenről nem is tudtam, hogy bennem van. Az emberből ilyenkor előtör az anyatigris, aki bármi áron meg akarja védeni a gyerekét, ugyanakkor megfogalmazódnak benne kételyek is, ezért ki szeretné deríteni az igazságot. A sorozatunk arról is szól, hogy igazából az ember nem tudhatja pontosan, kicsoda is a gyereke. Megteszünk értük mindent, tűzbe megyünk értük, de közben az is benne van a pakliban, hogy egyáltalán nem olyan makulátlanok, amilyennek hisszük őket. Hogy viseled, amikor édesanyaként kritizálnak? Nem mondom, hogy nem fáj a dolog, de a kor és a tapasztalat ezt megoldja. A harmincas éveimben sokkal érzékenyebb voltam, aztán elmúltam negyven – Reese Witherspoon 40. szülinapi bulijáról így számoltunk be –, és most már maximum a hozzám közel álló emberek kritikája érdekel. Ez vagyok én, és nem fogok megváltozni azért, hogy boldoggá tegyek olyanokat, akiket még csak nem is ismerek. Nem tartasz attól, hogy mi lesz, amikor a gyerekeid megnőnek és kirepülnek a házból? Sokan azt hiszik, hogy a gyerekeknek felnőve már nincs szükségük a szüleikre, csakhogy ez egyáltalán nem igaz. Ugyanúgy szükségük van rájuk, sőt talán jobban, csak másképp. Biztosítani kell őket arról, hogy mi mindig ott leszünk nekik. Nicole Kidmannel és Laura Dernnel át tudtatok adni valamit az anyai tapasztalatotokból a másik generációhoz tartozó Shailene Woodley-nak és Zoe Kravitznek? Rengeteget meséltünk nekik az élményeinkről, amiket anyaként élhettünk át, talán túl sokat is. Mostanra biztos azt gondolják, hogy mind komplett őrültek vagyunk. (Nevet.) |
A Hatalmas kis hazugságok február 20-tól látható az HBO-n és az HBO GO-n (utóbbin az első rész 21-től regisztráció nélkül megtekinthető), a kritika pedig az első hat epizód alapján íródott.
