Hogy lesz valakiből Magyarországon casting director?
A.I.: Még az ELTE filmes szakára jártam, amikor jött egy körlevél, hogy Mundruczó Kornél asszisztenst keres maga mellé. A munkát végül nem kaptam meg, de fél évvel később felhívtak, hogy lehetnék a Fehér Isten casting directorának, Horváth Lilinek az asszisztense. Fél év volt a színészválogatás, aztán úgy adódott, hogy a forgatás idején én voltam a főszereplő kislány, Psotta Zsófi asszisztense és pótanyukája.
Pótanyuka? Ez mit jelent?
A.I.: Egy gyerekszínész mellé mindig kell egy bizalmi ember, akinek el meri mondani, ha fáj a hasa, vagy ha fáradt és éhes, mert lehet, hogy a rendezőt nem merné zargatni ezzel.
Zsófi, te hogy kerültél a szakmába?
M.Zs.: Még a gimnázium alatt kezdtem el asszisztensként dolgozni Szlávik Juli jelmeztervező mellett, esténként pedig színházba jártam, és egy komplett arcképcsarnok keletkezett a fejemben. Miközben forgatásokon öltöztettem, egy szerencsés véletlen folytán Soós Attila színházrendező dramaturgja lettem. Egyre többen kerestek meg, hogy ajánljak nekik színészeket, kevésbé ismert arcokat a következő filmjükhöz.
És te is jártál mellette valamilyen filmes szakra?
M.Zs.: Valami eszméletlen szerencse folytán van egy érettségim, és máig csodának tartom, hogy sikerült megszereznem. (nevet) Ezek után nem próbálkoztam a továbbtanulással.
Hogy jutottatok oda, hogy Magyarország egyik legjobb rendezője, Enyedi Ildikó kérjen fel benneteket casting directornak a Testről és lélekről című filmjéhez?
M.Zs.: Ildikó tudott a színházi kötődésemről, megkért, hogy olvassam el a Testről és lélekről – kritikánkat itt olvashatod – forgatókönyvét, kíváncsi volt, kiket ajánlanék a szerepekre. Utána még párat leveleztünk, és azt vettem észre, hogy dolgozunk a filmen.
A.I.: Én akkor már az Inforg-M&M-ben dolgoztam, és mikor Mécs Móni, a film vezető producere megtudta, hogy korábban Mundruczónál dolgoztam a castingon, elhívott, hogy vegyek részt a – berlini díjnyertes – Testről és lélekről castingjában is.
Ez egy tanulható szakma?
A.I.: Nálunk, azt hiszem, nem, sőt az is újdonság, hogy egy rendező nem maga castingol, hanem felkér egy casting directort maga mellé.
M.Zs.: A praktikus része tanulható, de az is inkább a gyakorlatban.
A szakma hazai megjelenése nincs összefüggésben azzal, hogy egyre több külföldi film forog nálunk?
M.Zs.: Nincs, mert mire ezek a produkciók Magyarországra érkeznek, addigra sajnos a főbb szereplőket már mind kiválasztották.
A.I.: Itthon legtöbbször csak a statisztákat és az egy-két mondatot elmondó kiemelt statisztákat keresik, az angolul beszélő színészeinkről pedig van több jó ügynökségi adatbázis ehhez.
Mostanság azért lett igény casting directorokra, mert a magyar rendezők nem járnak annyit színházba?
A.I.: Talán nincsenek annyira képben, de ez amúgy is nehéz. A fiatal színészektől kezdve a vidéki színészekig és alternatív társulatokig nagyon nagy a magyar színésztársadalom, és közülük sokan nem tűnnek fel a mainstreamben. Viszont nem szerencsés mindig ugyanazzal a tizenöt színésszel forgatni.
M.Zs.: Egy rendező szívesen fedez fel új arcokat, és itt jöhet képbe a casting director. Mi helyettük is járunk színházba, tanodákba vagy bárhová.
A.I.: Igen, és máshol is rengeteg a jó színész. Egy casting directornak ismernie kell őket, hogy mire képesek és mire valók, ehhez pedig kellő rálátásra van szükség. Aztán ott van a gyerekek castingja, ami mindig komoly kihívás mindenkinek, ők ugyanis nagyon gyorsan felnőnek.
M.Zs.: Az amatőr casting is hasonlóan nehéz.
A rendezők azzal szoktak megkeresni benneteket, hogy egy szerepre amatőrt akarnak, vagy akkor fordulnak amatőrökhöz, amikor nem találnak senkit a profik között?
M.Zs.: Előfordul ez is, az is. Minden castingfolyamat teljesen más.
A.I.: Enyedi Ildikónál például egy szűkebb merítés volt. Ő inkább színészeket keresett, és úgy 100-150 embert nézhettünk meg az epizódszereplőkkel együtt. Most épp Nemes Jeles László második nagyjátékfilmjében, a Sunsetben dolgozom Zabezsinszkij Éva casting direktor mellett casting koordinátorként, és amikor két évvel ezelőtt elkezdtük, az volt László kérése, hogy nagyon nagy legyen a merítés. Az egész országot szerette volna átfésülni, méghozzá főképp amatőröket keresett, ezért csapatokat kellett felállítanunk, akik járták a vidéki városokat, és végignézték a 18 év fölötti lányokat és fiúkat. Ezek a csapatok jártak fotózni tánciskolákba, kollégiumokba, sőt bulikra és gólyabálokra, nyári fesztiválokra is. Ebből az egészből született egy körülbelül tízezer fős adatbázisunk. A tízezerből hozzávetőleg ötezertől kértünk videót, mondjuk ezertől második videót, és kb. nyolcszázan voltak, akiket személyesen is megnéztünk. És akkor ezek csak az amatőrök voltak – közben ugyanis a színészek közt is keresni kezdtünk.
És ezeket a videókat Nemes Jeles mind végignézi?
A.I.: Persze, hiszen ez az ő érdeke is.
Nincs egy bizalmi embere, akiben bízik annyira, hogy csak az utolsó százat nézi végig?
A.I.: Van bizalmi embere, de ettől függetlenül ő is megnézi a videókat, mert kíváncsi a jelöltekre.
M.Zs.: Még az olyan sztárrendezők is, mint Ridley Scott, végignéznek mindenkit, aki szöveges szerepet kapna a filmjükben.
Mivel mindkettőtök esetében erősen jelen van a családban a filmes/színházi vonal (Irma édesapja Ascher Tamás színházi rendező, Zsófi édesapja Muhi András producer, édesanyja pedig Muhi Klára forgatókönyvíró), adódik a kérdés, hogy a szüleitek egyengettek benneteket a pálya felé?
A.I.: Engem egyáltalán nem presszionáltak ilyen irányba, sőt inkább óvtak tőle, és jogosan, igazából én magam is tartok kicsit a művészközegtől – de úgy látszik, mégis ezzel van dolgom. Ezt az ambivalenciát jól jelzi, hogy nyolc évig ruhatárosként dolgoztam a Kamrában, és azt kifejezetten szerettem. Szerepelni, kereszttűzben lenni viszont máig félek. A film azért került hozzám közel, mert bekerültem az ELTE film szakára, és lenyűgözött az a lényeglátás és érzékenység, ahogy a tanáraim elemezték a filmeket.
Gondolom, azért édesapád miatt rengeteget jártál színházba…
A.I.: Ahhoz képest, hogy édesapám színházi rendező, annyira nem is. Lassan és óvatosan araszolgattam a film irányába, az Inforg-M&M Filmhez is csak gyakornoknak mentem, aztán ott ragadtam, mert családias a közeg. Ott ismertem meg Zsófit is.
Nálad, Zsófi?
M.Zs.: Otthon nálunk mindig erről volt szó. Számomra ezért állandóan terítéken lévő kérdés, hogy ezt a szakmát mennyire választottam, és mennyire volt adott. Ha a szüleim cirkuszi artisták lennének, akkor valószínűleg most cirkuszban dolgoznék. Ezért különösen fontos, hogy mellette mindig foglalkozhassak színházzal is, mert azt a területet teljes mértékben én találtam, és hoztam be az életembe.
Úgy látom, szeretsz a családtagjaiddal együtt dolgozni.
M.Zs.: Mindig úgy alakul, hogy valaki berántja a másikat abba, amiben épp dolgozik. Nagyon jó a viszonyunk, egyforma az ízlésünk, ezért ez adja magát.
Castingos módszerekAz interjú során megkértem Irmát és Zsófit, hogy meséljék el, milyen módszereket használnak arra, hogy kiderítsék: egy színész megfelelő-e az adott szerepre. Elmondásuk szerint vannak rendezők, akik teljes történetet, jelenetleírást és forgatókönyvrészletet küldenek a színésznek, aki így fel tud készülni, és a filmből ad elő egy jelenetet, de olyanok is akadnak, akik annak a hívei, hogy a színész semmit se tudjon a rá váró feladatról, és majd a helyszínen kelljen improvizálnia. Az amatőröknél és a gyerekeknél sokszor inkább csak a beszélgetést választják, mert ha nekik konkrét feladatot adnak, könnyen befeszülhetnek. Amikor a saját kedvenc módszerükről kérdezem őket, Irma elmondja, hogy ő főképp annak a a híve, hogy a színészek egy pár oldalas jelenetet kapjanak, ami azokat az érzelmi íveket futja be, amire a filmhez is szükség lesz. Zsófi első körben a kötetlenebb beszélgetés híve, mert fontosnak tartja megismerni a színészeket ahhoz, hogy aztán belőlük lehessen kiindulni, ezt követően pedig improvizációs feladatokat adna, és csak a legvégén kezdene a konkrét szöveggel foglalkozni. |
Előfordult már veletek, hogy a rendező olyan színészt választott, akit ti nem tartottatok megfelelőnek?
A.I.: Persze. Van, hogy valaki az én ízlésemnek mást jelent, mint amit keresünk. Ezt el kell fogadni.
M.Zs.: Bár néha nehéz elfogadni…
A.I.: A végső döntés a rendezőé, és ha az ember ízlése nincs teljes összhangban az övével, akkor ez előfordulhat.
M.Zs.: Velem az is megtörtént már, hogy valakit nem tartottam a legalkalmasabbnak, de amikor láttam a kész filmet, örömmel tapasztaltam, hogy tévedtem.
A szakmátoknak, úgy látom, alapvetése, hogy az egótokat a háttérbe tudjátok szorítani.
M.Zs.: Mi afféle kreatív kiszolgáló személyzet vagyunk. Nekem könnyű félrerakni az egómat, mert eléggé unom önmagam. Ha ügyemmé tud válni a forgatókönyv vagy a rendező, szívesen szolgálom a filmjét.
A.I.: Nekem néha nehéz magamban tartanom, amit gondolok, és ilyenkor állítólag az arcomra is kiül a véleményem, ami nem helyes. De igyekszem változtatni ezen.
Hogy telik a casting directori munka az olyan filmekben, mint a Testről és lélekről és a Brazilok?
A.I.: Minden folyamat más.
M.Zs.: Ildikó esetében először neveket ajánlottunk, ő kiválasztotta, hogy kiket nézne meg közülük – hozzárakva azokat, akik neki jutottak eszébe –, megszerveztük a castingot, majd a helyszínen mi kameráztunk. Egy emberre nagyjából fél óránk volt, a főbb szerepekre egy óra. A végén az anyagokat Ildikónak átadtuk és a döntéseket követően értesítettük az embereket.
Ilyenkor elmondható, hogy ki az a színész, akit eleve Ildikó hozott magával, és ki az, akit ti ajánlottatok neki?
A.I: Ez a végeredmény szempontjából mindegy. A cél igazából az, hogy megértsük, és átérezzük a rendező vízióját, és megpróbáljunk ehhez képest jó ajánlatokat tenni.
Ez a munka komoly diszkréciót igényel?
A.I.: Mindenképp. Amit a rendező egy színészről őszintén elmond, azt nekünk mondja, és azért mondja, mert bízik bennünk. Nem tanácsos kikotyogni. Ez a szakma Magyarországon nagyon szűk, és minden információ nagyon gyorsan terjed.
M.Zs.: Nem lenne etikus ezekről mesélni. Egy casting amúgy is mindig érzékeny, nehéz helyzet. Nem tudhatjuk, hogy a színész aznap épp milyen állapotban érkezik hozzánk, és attól, hogy az egyik nap egy szerepre nem felel meg, még nem jelenti azt, hogy egy másik napon egy másik szerepre ne lehetne jó, vagy hogy ne kéne adni neki még egy esélyt.
A.I.: A casting kiszolgáltatott helyzet egy színésznek. Alig tud valamit a filmről és a karakterről, és öt vagy tíz perce van megmutatni saját magát.
Nem lehet könnyű gyerekeket találni egy filmhez, gondolok például a Brazilokra.
A.I.: A Brazilokban – forgatási riportunkat itt olvashatod – nemcsak gyerekeket kellett castingolni, hanem nehéz sorsú gyerekeket. Ilyenkor mindig benne van, hogy egy gyerek jól néz ki, tehetséges, de akkor láttuk utoljára, mert többet nem lesz elérhető.
M.Zs.: Gyakran nincs telefonjuk, vagy nagyon bonyolult a családi helyzetük.
A.I.: Itt a feladatnak csak az egyik része volt, hogy megtaláljuk a megfelelő gyereket. A másik az volt, hogy felmérjük, számíthatunk-e rá, tényleg eljön-e majd a forgatásra, és ott lesz-e velünk napi 12 órában. Lehet-e vele szerződést kötni? Sajnos voltak nagyon helyes gyerekek, akiknek az első találkozás után bottal üthettük a nyomát.
M.Zs.: Elképesztő csoda, hogy ez végül összejött.
A régi, nagy színészeink könnyen rávehetők egy castingra?
M.Zs.: Érezhetően van egy generációs különbség.
A.I.: Vannak olyan színészek, akik nem hajlandók castingra jönni, valószínűleg már a castingra hívást is sértőnek érzik. Az idősebb generációból sokan ugyanis annyi filmben voltak már, és annyira nagy nevek, hogy ha nem rögtön kérjük fel őket egy szerepre, hanem csak castingra hívjuk, azt talán bántó számukra. Pedig ilyenkor sosem az illető színész tehetségét kérdőjelezzük meg, hanem a rendező fejében lévő karakterhez keressük a megfelelő embert.
Valahogy azért megpuhíthatók?
A.I.: Ha valaki nagyon elutasító velem, akkor – ha igazán fontos színészről van szó – a rendező fölhívja telefonon.