Az #Orfeusz #Eurüdiké, Grecsó Zoltán és Simkó Beatrix táncelőadása a szerelemről szól. Aki volt már reménytelenül szerelmes, vagy megélte már azt a bizonyos lángolást és annak elvesztését, az valószínűleg újra belecsöppen ebbe a szédítő érzésbe. Az első összeköltözés, a romantikusan szép napok, a tökéletesnek hitt párunk és a tökéletesnek hitt világ emléke után újra elkezdünk vágyódni, ahogy nézzük a két táncos testének együttmozgását, harmóniáját. Majd ahogy a köztük lévő viszonyrendszer is megváltozik, felidéződik bennünk az első veszekedés és a végső, hosszan tartó fájdalom is, miután rájöttünk, hogy a másikat végleg elveszíttettük.
Fotó: Dömölky Dániel
Az előadás a tánc nyelvét használva nagyon szép ívben mutatja meg a lángolás, az öröm, a bizalom, a veszekedés, a csalódottság, a düh és a reménytelenség fázisait, és egyben felhívja a figyelmet arra, mennyire törékeny az emberek közötti kapcsolat és mennyire könnyű elsodródni egymástól.
A görög mitológiai történet szerint Orfeusz zenéje annyira mesés volt, hogy a természet elemeit irányítani tudta vele. Amikor szerelme, Eurüdiké kígyómarás miatt meghalt, lement érte az alvilágba, és olyan szépen zenélt, hogy Eurüdikét visszaengedték a Földre. De a két szerelmes nem lehetett együtt, mert Orfeusz megszegett egy szabályt. Az előadás ihletett merített ebből a történetből, valamint Jean Anouilh Eurüdiké című drámájából is. Grecsóék előadásában Eurüdikét nem a pokolba, hanem a modern világunkba száműzik, Orfeusz pedig nem tud szembeszállni a 21. század világával, nem tud megfelelni a megváltozott Eurüdikének. Na, erre soha nem jöttem volna rá magamtól, és ez az, ami miatt senkinek nem kell bánkódnia, hogy akkor most neki ez leesett vagy sem. A lényeg úgyis a kínzó szerelemnek, az érzelmek sebes váltakozásának mozgásnyelvi ábrázolása.
Fotó: Dömölky Dániel
A problémám az, hogy szétszabdalt percek erejéig tudtam a táncosokhoz és a szerelem emlékéhez kapcsolódni, utána a varázs elmúlt és unalomba fulladt.
Pedig voltak benne szép pillanatok és jelentős momentumok. Például már teljesen megszoktam, hogy kortárs darab nincs meztelenkedés nélkül, de itt legalább nem volt öncélú. Sőt, egy-egy jelenetnél a félmeztelen Grecsó és Simkó tánca, egymásra hangolt mozdulataik őszintesége annyira elemi és intim volt, hogy teljesen belepirultam.
Összességében végül is az ember örüljön, mert megmozgat benne valamit a darab, és oké, hogy az unalom is rátelepszik a nézőre egy idő után, de Simkó Beatrix miatt megérte megnézni az előadást.
