Az emberekben máig ott él az igény arra, hogy jöjjön egy bátor, erőskezű, de igazságos uralkodó, aki a jólétbe vezeti az országát. Ennek köszönhető, hogy még a mai politikában is jelentős szerepe van a személyi kultusznak: nem pártokban vagy rendszerekben, hanem inkább emberekben bízunk, és emberekre szavazunk, és ez a szokásunk nagyjából egyidős a civilizált emberiséggel. Csakhogy igazságos, jóságos uralkodókból nagyon keveset ismer a történelem, és sokszor a népigényt kielégítve a későbbi történészek és krónikások voltak azok, akik egyes királyokat, császárokat vagy fejedelmeket sokkal jobb színben tüntettek fel annál, mint amit a tetteik alapján megérdemeltek.
Így mosódtak össze a történelmi személyek és események a legendákkal, és így születhetett meg a hős Artúr király legendája is, akiről most Arthur király – A kard legendája címmel készült újabb mozifilm Jude Law és Charlie Hunnam főszereplésével. Az biztos, hogyha Artúr igaz történetére vagyunk kíváncsiak, akkor ne Guy Ritchie filmjéből próbáljunk tájékozódni.
Egy ellentmondásos uralkodó
A sötét középkort részben azért tartjuk sötétnek, mert nem túl sok írásos emlék maradt fenn ezekből az időkből, és ami igen, az sem sorolható feltétlenül a legmegbízhatóbb kategóriába. A problémát jól jelzi, hogy az állítólag az 5. század végén, és a 6. század elején élt Artúrról az első írásos emlékek meglehetősen töredékesek. Vannak írásos emlékek, ahol említik ugyan, de más néven, és vannak, ahol ugyan már Artúrként szerepel, de abban egyáltalán nem egységesek az információk, hogy ő király, hadvezér vagy egyszerű hős katona volt. Az ellentmondás nemcsak itt jelenik meg.
Ha hinni akarunk az írásos emlékeknek, akkor Artúr legalább tizenkét nagy csatában vett részt a szászok ellen, csakhogy a történészek szerint ez teljességgel elképzelhetetlen, ugyanis az említett csaták időben és térben is olyan távol estek egymástól, hogy lehetetlen, hogy egyetlen ember mindben ott vívott volna. Aztán szinte a semmiből, egy 11. századi walesi történetíró – akkoriban volt a kelta irodalom aranykora –, Galfredus de Monmouth tollából már szinte a ma ismert alakjában kerül elő a legenda.
Charlie Hunnam az Arthur király – A kard legendája című filmben
Az Artúr-legendaA közismert legenda szerint Artúrt gyerekkorában kiadták dajkaságba, mert ellenségei összeesküdtek ellene. Húszéves korában isteni kiválasztottságának bizonyítékaként kihúzta az Excalibur nevű kardot a sziklából, és a fegyver erejével, valamint Isten segedelmével királlyá vált. Lovagjaival megalapította Camelot várát, ahol egy kerekasztal körül tanácskoztak, ami az egyenlőséget szimbolizálta közöttük. Uralkodása alatt legyőzte a szászokat és új területeket hódított meg. Királyságának második felében lovagjaival a Szent Grál keresésére indult, és Camelotot lovagtársa, Lancelot védelmére bízta. Míg ő távol volt, Lancelot és Ginevra között bűnös viszony alakult ki. Amikor visszatért, üldözni kezdte a szerelmeseket, és a távolléte alatt gonosz unokaöccse, Mordred átvette a hatalmat. Visszatérve Artúr csatában végzett a trónbitorlóval, de közben maga is súlyosan megsérült, és Avalon szigetére vitték meghalni. |
Korának Dan Brownja
Ha meg akarjuk érteni Galfredus de Monmouth munkásságát, nagyon könnyen találhatunk ehhez mai példát: elég csak A Da Vinci-kóddal világhírűvé vált Dan Brown könyveire gondolnunk. Ahogy Brown, úgy de Monmouth is alapos történelmi kutatómunkát végzett, de esze ágában sem volt történelemkönyvet írni. A mondák és énekek töredékinformációit a saját fantáziájával kiegészítve alkotott meg egy komplett mondakört. Persze maga Galfredus ezt tagadta, és egész életében azt állította, hogy Artúr története egy rég elveszett, és csak általa olvasott kelta kéziratból származik, de azért valljuk be magunknak, hogy ez így elég nevetségesen hangzik. De Monmouth a történelmet a mítosz ködébe csomagolta, és mivel ehhez szüksége volt egy nagy hősre, ő Artúrt választotta. Korában az író kézirata elképesztő népszerűségnek örvendett, amit jól jelez, hogy máig nagyjából kétszáz példány maradt fenn belőle. Galfredus volt az, aki az Artúr mondakört kibővítette Ginevrával, Merlinnel, Camelottal és az Excaliburral (amit itt még Caliburnnak neveztek).
Történelem helyett legenda
Galfredus írása gyorsan híressé vált, és megihlette nemcsak a britek, hanem a franciák íróit is. A Monty Python Gyalog galoppját inspiráló Szent Grál történet csak a 12. században kapcsolódott a legendához egy francia író, Chrétien de Troyes jóvoltából. A francia irodalomban a fókusz Artúr királyról átkerült a Szent Grálra és a kerekasztal lovagjaira, és de Troyes volt az, aki a történethez hozzáadta Lancelot figuráját, és itt jelent meg a szerelmi háromszög Artúr, Ginevra és Lancelot között, ami később annyi történet forrásául szolgált. Az évszázadok alatt a legenda aztán fokozatosan apró részletekkel gazdagodott, és ahányszor csak elmesélték, egy kicsit mindig változott. A történetek valóságalapjának ingatagsága nem okozott sok zavart, de az idők során annyi azért változott, hogy Artúr történelmi személyiségből átkerült a mítoszok és legendák birodalmába.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne legalább némi valóságalapja. Annyit bátran állíthatunk, hogy egy Artúr vagy egy Arturus nevű férfi az 5. vagy a 6. században briton katonákat vezetett, akik hősiesen védték hazájukat az angolszászok ellen. Létezik egy olyan, sokkal ingatagabb lábakon álló teória is, miszerint Artúr valójában egy római százados, Lucius Artorius Castus volt, aki a piktek ellen harcolt Hadrianus falán 300 környékén, viszont ha ez igaz lenne, akkor jó háromszáz évvel az előtt élt volna, mint amikorra az életét a legtöbb írásos emlék teszi. Nemcsak Artúr, hanem a nagy varázsló, Merlin figuráját is titok övezi.
Jude Law és Charlie Hunnam
A legvalószínűbb változat szerint egy Myrddin nevű bárd alakja változott át a történetmondás évszázadai során Merlinné, a mágussá, de róla még Artúrnak is kevesebbet tudhatunk, akinek csontjait számos forrás szerint 1191-ben találták meg a Glastonbury apátságban, de ez persze nem volt más, csak kitaláció az Artúr-mondakör erősítésére. Az biztos, hogy I. Edvárd király jelenlétében valamilyen csontokat ünnepélyesen eltemettek ott egy fekete márványsírban 1278-ban, ezáltal is gazdagítva a legendát.
