Az expedíció nem indult zökkenőmentesen, mert a hetekig tartó felkészülés és egyeztetések után Veronika a helyszínre – a Kanada északi részén található Cambridge Baybe – érkezve jött rá, hogy norvég trénere alaposan elszámolta az útra szánt élelmiszer mennyiségét, a minőségről nem is beszélve.
“Én akkor már egy ideje abált szalonnát reggeliztem, hogy bírjam majd az igénybevételt” – mesélte Veronika, aki azóta már biztonságban visszaért Budapestre. “A trénerem viszont valamit elszámolhatott, vagy valahol történhetett egy kis kavarodás, mert kiderült, hogy nem kifejezetten expedícióra szánt kajákat szerzett be.”
Wynne-Hughes Veronika (b.) és két társa indulás előtt (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
A reggelivel, ebéddel és vacsorával nem volt probléma, azonban egy ilyen expedíción a résztvevőknek óránként zsírban és energiában gazdag falatokkal kell szinten tartaniuk az erőnlétüket.
“Olyasmikre kell gondolni, mint a szárított gyümölcs, az olajos magvak vagy a sajt, ezekkel remekül lehet pótolni az energiánkat” – magyarázta Veronika. “Ehhez képest csak csokit meg chipseket hozott a tréner, mivel ő azt szereti. Ezzel csak az a baj, hogy ezek nem túl hatékonyak, kilószámra kellett zabálnunk, hogy ne essünk össze. Gyorsan utánaszámoltam, és rájöttem, hogy a szükséges napi 6000 kalória helyett csak napi 3500 kalóriát fogok tudni bevinni. Így az expedíció során végül kevesebbet ettem, mint itthon előtte, ezért szinte végig éhes voltam. Gondoltam rá, hogy még az indulás előtt veszek más jellegű élelmiszereket, viszont egyrészt addigra már szinte minden pénzem elment, ráadásul Cambridge Bay még Kanadán belül is drágának számít, mivel nagyon messze van mindentől.”
Fegyverbe a medvék ellen!
Mivel az expedíció időpontja egybeesett a jegesmedvék párzási időszakával és a helyi grizzlyk téli álomból való ébredésével, Veronikának és két társának minden lehetőségre fel kellett készülnie.
“Természetesen nem azért mentünk, hogy jegesmedvére vadásszunk, de az ott az ő otthonuk, ezért érthető módon nem rajonganak a betolakodókért” – mondta Veronika. “Az expedíciókat ezért el sem engedik úgy, hogy ne lenne náluk fegyver, illetve arra az esetre, ha kint a jégen jegesmedvével találkozik az ember, szigorú protokollok írják elő, hogy mit kell csinálni. Ennek a protokollnak a része a riasztólövés is, ezért is volt szükség a puskára.”
A három felfedező egy kutyát is beszerzett az expedícióhoz, amely az ígéret szerint előre jelez, ha jegesmedve jár a környéken. Igen ám, de itt egy kis hiba csúszott a szervezésbe.
Bodri nagyon barátságos kutya, de medvejelzőként sajnos leszerepelt (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
“A helyi eszkimók egy inuk fajtájú kutyát használnak medvejelzőként” – magyarázta Veronika. “A helyi eszkimó bácsik el is mondták, hogyan kellene kinéznie egy ilyen kutyának. Ehhez képest, amikor az indulás előtt megkaptuk Gingert, akit mi Bodrinak kereszteltünk el, akkor jöttünk rá, hogy valójában egy hatalmas malamutról van szó, ami viszont úgy viselkedik, mint egy kölyökkutya. Össze-vissza ugrándozott ránk, mindenbe belehempergett, amivel aztán minket is összekent…egy igazi mihaszna eb volt! Eleinte reménykedtem, hogy csak azért ilyen, mert izgatott, aztán ez majd elmúlik, de ilyen maradt végig. Sokszor akadályozott minket, elbotlottunk benne, szóval nem annyira szerettük. Az eszkimók kutyái félig még vadak, azok viszont nem veled vannak elfoglalva, hanem mindig a környezetet figyelik. Ez a kutya meg állandóan velünk akart játszani, elbotlottunk benne, sőt, még az én szánomat is feltépte, és kiette belőle a kajáját. Egyheti adagot vágott be, ezért a végén már neki is a mi, amúgy is szűkös adagjainkból kellett adni. Szóval a végére ő is, meg mi is rendesen lefogytunk.”
Indulás, vízhólyagok és az első éjszaka a jégen
A csapat végül április 28-án vágott neki a 400 kilométeres távnak, amelyet három hét alatt tettek meg. A nehézségek pedig folytatódtak.
“Az elején nem éreztem magam túl jól, mert egy csomó mindent – síléc, síbakancs, ilyesmik – kölcsönbe kaptam, amit éreztem is” – mesélt emlékeiről a felfedező. “A síléc nem rám volt beállítva, amíg erre rá nem jöttünk, addig nagyon nehezen tudtam haladni. Ráadásul, bár vállpántos hámot kértem, amivel a szánomon lévő csomagokat húztam volna magam után, a trénerem egy másik fajtát hozott, ezért nagyon fájt a derekam, meg nőtt egy csomó vízhólyagom is. Ezenfelül viszont rendesen megerősödtem, az ilyen expedícióknak ez a sajátossága, hogy nem a végére fáradsz el, hanem addigra általában még jobb kondiban leszel, mint az elején.”
Az expedíció tagjaihoz kegyes volt az időjárás, szinte végig tiszta körülmények között haladhattak, leszámítva egy nagyobb szélvihart, amit viszont előre jeleztek nekik.
Indulás előtt: egy lakóautó a többméteres hó fogságában (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
“Amikor rianásos területre értünk – ez körülbelül az ötödik napon volt –, akkor kezdtem el érezni, hogy mennyire jó itt lenni” – mondta Veronika. “Izgalmas volt, mert az már a jegesmedvék igazi terepe, ugyanakkor kicsit olyan volt, mint egy másik bolygón, minden lépés valami ismeretlent hozott. Viszont picit olyan érzés is volt, mintha “börtönben” lennénk, mert annyit tudtunk, hogy itt vagyunk a jegesmedvék világában, amit ők ismernek, mi viszont lassúak vagyunk, a szánok felborulhatnak, beakadhatnak, illetve a rianásban bármikor zsákutcába is futhattunk volna. Picit tehetetlennek éreztük magunkat, mert nem tudtuk, hogy van-e tőlünk 3 méterre egy medve a rianás túloldalán, ami ráadásul érzi a szagunkat, mi viszont nem érezzük az övét.”
A fenti körülmények, illetve az olyan hátráltató tényezők, mint a nem megfelelő felszerelés, a kevés táplálék és a megbízhatónak éppen nem nevezhető Bodri miatt Veronikáék számára az első, a jég hátán eltöltött éjszaka minden volt, csak nyugodt nem.
Reggelente kérdéses volt, hogy Bodri vagy egy jegesmedve dugja be az orrát a sátorba (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
“Az első éjszaka nagyon para volt, mert nem láttunk ki a sátorból” – mondta a korábban a világ körül hajóstoppal utazgató Veronika. “Ezért nem tudtuk, hogy nem kóborol-e egy jegesmedve a környéken, ha jön, akkor fog-e jelezni a kutyánk, mint ahogy abban sem voltunk biztosak, hogy mit kezdjünk a kajával: bent hagyjuk a sátorban, kivigyük, elássuk-e, és így tovább. Ráadásul a kutya néha bedugta az orrát a sátorba, ilyenkor viszont csak annyit láttunk, hogy egy nagy fehér szőrös pofa egy fekete orral, ezért felmerült, hogy ha majd a jegesmedve csinálja ezt, azt is Bodrinak szólítjuk-e. Az expedíció végére aztán már rájöttünk, hogy igen, vannak körülöttünk jegesmedvék, a kutya viszont nem fog jelezni, úgyhogy innentől már az esélytelenek nyugalmával aludtunk.”
Jön a medve!!!
A csapat a hatodik napon találkozott először a hatalmas ragadozókkal. Ráadásul nem is egy, hanem mindjárt három jegesmedvét vettek észre, jóval közelebb annál, amit biztonságos távolságnak lehetne nevezni.
Földöntúli táj az Északnyugati átjáróban (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
“Tudtuk, hogy ilyenkor mi a teendő, a szigorú protokoll szerint először riasztólövéseket kellett leadnunk” – idézte fel Veronika a nem hétköznapi találkozót. “Ennek nagy a füstje, és jó nagyot durran, csak arra kell figyelni, hogy még véletlenül se a medvék mögé lőjünk, mert akkor felénk kezdenek el szaladni. Arra viszont nem számítottunk, hogy a három medve három különböző módon reagált: az egyik elszaladt, a másik nem csinált semmit, a harmadik viszont megindult felénk. Ilyenkor a következő teendő, hogy minél nagyobbnak mutatod magadat, ezért a kinyitott sátrunkkal kezdtünk hadonászni, és nagy zajt csaptunk. A medve viszont tovább közeledett, körülbelül 40 méterre volt tőlünk. A szabály szerint csak 5 méterről lehet rálőni, viszont ez egy hatalmas állat, amit egyetlen golyóval biztos, hogy nem tudsz leteríteni. Műholdas telefonon felhívtuk a vadőrt, és gyorsan vázoltuk neki a helyzetet.
Azt javasolta, hogy rakjunk tüzet, ezt megtettük, de a medve a füle botját sem mozdította. Ezután a vadőr felajánlotta, hogy kijön helikopterrel, és elkergeti, ezt viszont nem akartuk. Végül engedélyt adott, hogy ha úgy alakul, 20 méterről már lelőhetjük a medvét. Az meg, mintha meghallotta volna, körülbelül 30 méterig közeledett, aztán ott megállt. Ezután úgy fél óráig farkas-, vagyis medveszemet néztünk, hogy most mi történik. De alapvetően nem tűnt agresszívnek, csak kíváncsinak, mi meg nem akartuk bántani. Ezzel kapcsolatban sok kritikát kaptam, hogy miért kerülök olyan helyzetbe, hogy egy ilyen ritka állatot le kelljen lőnöm. Ez egyébként úgy működik, hogy ha erre sor került volna, akkor meg kellett volna jelölnünk a helyet GPS-en, mert akkor kijönnek a tetemért az inuitok, akik a medve minden részét felhasználják. Nekik erre van engedélyük, meg egy éves kvótájuk is, ilyen helyzetben ebből a kvótából vonnak le egyet. De azért örülök, hogy erre végül nem került sor.”
A csapat végül úgy döntött, hogy útnak indulnak, közben folyamatosan szemmel tartják a medvét. A helyzetet nehezítette, hogy a célpontként kinézett menedékház – amely valójában egy amerikai katonai állomás lett volna – zárva volt.
Tábor a végtelen jégmezőn (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
“Külön izgalmas volt, hogy nekem pont egy nappal korábban jött meg, a trénerem mondta, hogy lehet, hogy éppen ezért követ minket a medve” – mondta Veronika. “Ráadásul emiatt nagyon fájt a hátam és a lábam is, de haladnunk kellett, ezért nem állhattunk meg. Egyébként a vadőr is azt mondta, hogy addig menjünk, amíg össze nem csuklunk a fáradtságtól, mert a jegesmedve akár napokon keresztül tudja követni a nyomainkat. Így végül 23 órán át megállás nélkül haladtunk, a végén már csak vonszoltuk magunkat. Szerencsére úgy 5 óra elteltével már nem láttuk a medvét, addig még fel-felbukkant, de utána eltűnt. Érdekes érzés volt egyébként, amikor rájöttem, hogy 10 napja még a Széll Kálmán téren sétálgattam, most meg itt vagyok, nincs a közelemben egy ember sem, és még egy medve is üldöz.”
Mozizás a jég hátán
A csapatra nem sokkal ezután hatalmas vihar csapott le, amelyet szerencsére előre jeleztek nekik. Emiatt azonban kényszerpihenő várt rájuk, a jégmező közepén.
“Balaton Zoli [az Északnyugati átjárót 2015-ben átvitorlázó magyar felfedező – a szerk.] előre szólt, hogy mire számítsunk, és mivel pont szembeszelünk volt, ezért a következő 24 órát a sátorban töltöttük” – mesélte Veronika. “Végre tudtunk rendesen kajálni, közben meg filmet néztem a telefonomon. Szerencsére volt egy napelemes töltőm, otthon meg már előre felkészültem, többek között A jegesmedve börtönében című filmmel. Kint közben 100 km/h-s szél fújt.”
A kőkemény mínuszokban minden nedveség azonnal ráfagy az ember bőrére (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
A vihar végül elhaladt, a csapat pedig továbbindult. Ezen a ponton Veronika töltője feladta a harcot, így megszakadt a műholdas összeköttetés az otthoniakkal.
“A család szerencsére jól viselte, anyukámtól meg olyan üzeneteket kaptam közben, hogy nem találja a kerti metszőollót, hova tettem” – mesélte a leendő Antarktisz-hódító. “Az utolsó napok egyikén aztán láttunk még két grizzlyt is, de szerencsére ők nagyon messze voltak. Persze, nem a kutya vette észre a lábnyomokat, mert az inkább a saját lábnyomaival volt elfoglalva. De nem ez volt a legfélelmetesebb, hanem az, amikor elkezdtünk egyre több fókát látni a jégen. Ez azért ijesztő, mert azt jelenti, hogy már elég vékony a jég alattunk, amit a fókák ki tudnak törni. Elég vérfagyasztó hangokat is hallottunk, erről Ernest Shackleton is ír a könyvében, hogy mennyire dermesztő, amikor hallod, ahogy a tenger mozgolódik alattad. A síbotunkkal kellett mindig nézni, hogy ahová lépnénk, ott meg tud-e tartani a jégpáncél. Ez egyébként jó gyakorlás volt az Antarktiszra, ahol a gleccserhasadékokon kell majd hasonló technikával átkelni. Mire megérkeztünk Gjoa Havenbe, már annyira olvadt, hogy az utcákon folyt a víz, szóval nagyjából az utolsó utáni percben értünk célba.”
Az Északnyugati átjáróba kiküldött tudósítónk (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
Érkezés után jólesett a civilizáció kényeztetése, főleg, hogy 19 napig mosakodásra csak jelképesen kerülhetett sor, nem beszélve a már említett táplálkozási problémákról.
“Olyan szagunk volt, mint egy 14 fős gyerekcsapatnak két hét táborozás után” – mondta Veronika. “Az expedíció során ugyanis csak annyit tudtunk tisztálkodni, hogy nedves törlőkendőkkel áttörülgettük magunkat. Amikor célba értünk, három dolog volt, amire azonnal lecsaptam: kóla, szalámi és a dezodor. Ja nem, négy, mert egy zöldalmát is vettem, hogy friss gyümölcshöz jussak. Az első rendes fürdéstől sajnos még egy repülőút választott el, de amikor odaértem, akkor hatszor fürödtem egymás után.”
Készen az Antarktisz meghódítására
Veronikának ez az expedíció jelentette az utolsó nagyobb felkészülést arra, hogy idén novemberben első magyarként elérhesse a Déli-sarkot.
A következő megálló az Antarktisz (Fotó: Wynne-Hughes Veronika/www.pingvinek.com)
“Nagyon várom, mert ez a gyerekkori álmom, ráadásul tudom, hogy egy csomó nehézség, amivel most szembesültem, ott nem lesz” – mondta a felfedező. “Ott nem lesznek jegesmedvék, ezért nem lesz kutya sem, a kajámat én válogatom majd, ráadásul ott teljesen egyedül leszek, szóval senkihez nem kell majd alkalmazkodnom. A felkészülésem ezzel kész, én elvégeztem a részemet, és alkalmasnak találtak az Antarktisz meghódítására. Most már csak a pénznek kell összegyűlnie. Már van már jó néhány szponzorom, de még további támogatók jelentkezését is várom, a végső listát néhány héten belül fogom látni. Az erőnlétem és a technikám viszont már megvan, ezért arra számítok, hogy egy nagyon jó élményben lesz részem.”
Wynne-Hughes Veronika kalandjairól továbbra is beszámolunk majd az NLCafén.
