Ülök a Dubrovnikból Hvarba tartó kompon, és azon kapom magam, hogy potyognak a könnyeim. Egy pillanatra felnézek a könyvből, amit a röpke, háromórás útra hoztam magammal, és azon töprengek, vajon tényleg jó ötlet volt-e épp egy olyan regényt választanom, amiről már akkor pontosan tudtam, hogy “sírós”, amikor megkaptam. Úgy döntök, igen, és azzal a lendülettel visszabújok a betűk közé, az utastér és a hatalmas, kék tenger egy pillanat alatt tűnik el, én pedig ott találom magam egy szűk állatorvosi rendelőben, egy halálos beteg masztiff mellett, akit hamarosan el fognak altatni…
Mire tanítanak minket négylábú barátaink?
Lehet-e egy kutya a legjobb barátod? Lehet-e az iránymutatód életed legnehezebb pillanataiban? Lehet-e saját bakancslistája? Lehet-e ilyen társ nélkül élni? Lauren Fern Watt saját kutyájáról, a királyi méretekkel büszkélkedő angol masztiffról, Gizelle-ről szóló humoros, vicces, ugyanakkor szívszorító története éppen ezekre a kérdésekre keresi a választ. Lássuk be, ez nem az a habkönnyű olvasmány, amit az ember magával cipel a strandra, hogy a befejezést követő harmadik percben már el is feledkezzen róla. Mégis kötelező olvasmány majdani és már most is gazdiknak, kutyásoknak és nem kutyásoknak is.
Félreértés ne essék, nem azért, mert kvázi egy kutya a főszereplő. Lauren és Gizelle története ugyanis jócskán túlmutat a klasszikus, édes-bús kutyatörténeteken: tény, hogy egy, az első pillanatától fogva rendkívüli kapcsolatot követhetünk végig az elejétől a végéig, de közben képet kapunk egy hányatott sorsú fiatal nő belső küzdelmeiről, vívódásairól, mindennapi harcairól. Lauren a szemünk előtt nő fel, és miközben Gizelle-ről, a hirtelen felindulásból vásárolt masztiffkölyökről gondoskodik, rengeteget tanul tőle. Többek között arról is, amit kutyáink évszázadok, sőt évezredek óta igyekeznek a fejünkbe verni: hogy az élet kegyetlenül rövid (az övék pláne), és hogy csak az itt és most számít, a többi nem.
Tudod mi a vége, de nem bírod félbehagyni
Még egy betűt sem olvastam az Egy kutya bakancslistájából, amikor már bőgtem miatta. Oké, elismerem, tényleg könnyen sírva fakadok, ha arról van szó, de a köszönetnyilvánításoktól eddig nem éreztem magam veszélyben. Eddig. Szerencsére ez a meglehetősen furcsa tapasztalás nem akadályozott meg abban, hogy belevessem magamat a könyvbe, amit minden bizonnyal még aznap végig is olvasok, ha…
Ha nem tudom pontosan, mi lesz a vége. Nem tudatosan, de nagyjából onnantól kezdve, hogy Gizelle betegsége egyértelművé válik a történetben, félretettem a könyvet. Nem voltam kész. Nem akartam szembenézni azzal, amin Laurennek ezután keresztül kell mennie. Azzal meg pláne nem, amire az olvasottak emlékeztetni fognak. Végül heteket vártam, mire elérkezett a megfelelő időpont: mikor a világ legszabadabb és legboldogabb emberének éreztem magam, a nyaralásom közepén.
Happy end happy end nélkül?
Az igazság kedvéért álljon itt, hogy többszörös gazdi vagyok, és igen, sajnos már nekem is volt részem abban, ami Laurennel és Gizelle-lel történt. Miközben Gizelle utolsó hónapjairól, heteiről és napjáról olvastam, óhatatlanul eszembe jutott az első kutyám. A mi utolsó heteink. Hónapjaink. Napjaink. Pontosan tudtam, milyen az az üresség, amiről Lauren írt. A véget érni nem akaró sírást is túl jól ismertem.
A Dubrovnikból Hvarra tartó kompon azon tűnődtem, vajon jó ötlet volt-e egy olyan könyvet magammal vinni az útra, ami erre a pokoli fájdalomra emlékeztet majd. És a válasz szerencsére az, hogy igen. Lauren Fern Watt ugyanis emlékeztetett rá, hogy Bundus bennem él tovább. És az is, amire közös éveink alatt tanított…
Olvass még többet kutyákról az NLCafé oldalán:
- Cuki fotók: 20 kutya, akik úgy alszanak, ahogy senki más
- Jótékony célokra gyűjt a golfpályán dolgozó kutya
- Sírva fakadt örömében a kutya, mikor visszakapta 5 éve elveszettnek hitt játékát
