“Hároméves koromban gyurma helyett kaptam egy szobrászplasztilint (a szobrászok által előszeretettel használt mintázó anyag – a szerk.), rögtön mindjárt kis állatszobrokat csináltam belőle” – mesélte Rácz Edit. “Egyébként, ha ekkor már létezett volna az etológia tudománya, akkor én most a cserebogarak feromonjait számolgatnám az esőerdőben. A plasztilinből is egy kacsacsaládot mintáztam meg, ami nagyjából a mi családunkat jelképezte: ültek a székeken, a mama csinálta a reggelit, közben a papa olvasta az újságot, a gyerek meg várta, hogy ő is kapjon. A mama még figyelmeztette is a férjét, hogy ne az újsággal foglalkozzon, mert várja a közös étkezés.”
“A szobrászat életem szerelme” (Fotó: Badits Marcell)
Bár ilyen téren a hagyományos családmodell érvényesült, Rácz Edit szülei támogatták a művészi törekvéseket, mivel tőlük sem álltak távol a különféle művészeti ágak.
“Édesapám, dr. Rácz Jenő Nagy Ferenc koalíciós kormányában pénzügyminiszter volt, ő csinálta meg a forintot, illetve 40 éves korában neki kellett szembenéznie a hiperinflációval is” – meséli. “De a szüleim mindketten “elvetélt” művészek voltak, apám csodálatosan zongorázott, de az ő szülei úgy tartották, hogy “előbb legyen egy-két diplomád fiam, aztán majd művészkedhetsz”, így közgazdász lett belőle. Anyáméknál meg a prüdéria szólt közbe, mert ő egy művészeti körben rajzolt, de amikor egy meztelen nőt kellett volna ábrázolni, akkor gyorsan kivették onnan. Szerencsére ők nem azok a típusú szülők voltak, akik olyanok, hogy ha nekik nem sikerült művészi pályára menni, ami csak bizonytalan megélhetést nyújt, akkor a gyereküknek se sikerüljön.”
Még tízéves sem volt, amikor döntenie kellett, hogy a balettozást vagy a szobrászatot választja. A nehéz döntés végül könnyen megszületett.
Rácz Edit formanyelve az “organikus absztrakt” (Fotó: Badits Marcell)
“Elég jó mozgásom volt, ezért egy ideig úgy volt, hogy balett-táncos leszek” – idézte fel. “Ez sok gyakorlással járt, én pedig megkérdeztem, hogy így mikor fogok szobrászkodni. Erre azt mondták, hogy felejtsem el, én meg erre kivertem a balhét, hogy
a szobrászat az életem szerelme – ekkor egyébként 9 éves voltam.
Rácz Edit 1936. november 21-én született Budapesten. A fővárosi Képző-, és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett, a Képzőművészeti Főiskolát 1962-ben végezte el. Érmeket, kisplasztikákat és nagyméretű köztéri alkotásokat készít. Köztéri szobrai az ország számos pontján láthatóak Szegedtől Budapesten, Baján vagy Tihany-Sajkodon át Debrecenig. Kisplasztikáiból számos darab a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében, illetve vidéki múzeumokban, közgyűjteményekben szerepel. 44 önálló kiállítása volt és szinte minden csoportos kiállításon is vett részt, utoljára az Olof Palme sétányon, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete (MAOE) székházában, amely sajnos ma már nincs a művészek tulajdonában.
“A szobrászat nem nőknek való”
Rácz Edit a budapesti Művészeti Gimnáziumban érettségizett szobrász szakon Somogyi Józsefnél, majd a Képzőművészeti Főiskolán Pátzay Pálnál folytatta a tanulmányait.
“Akkor még kifejezetten nehéz volt nőként érvényesülni a szobrászat területén” – mondta. “Sokan azt gondolják, hogy ez nem nőknek való, mivel sok nehéz fizikai munkát igényel. Ez utóbbi egyébként igaz, az ízületeim jól tönkre is mentek – mint majdnem minden szobrásznak.”
A főiskolát egyébként csak egy év halasztással végezte el, mivel közben született meg legidősebb fia.
“A főiskola végén konfliktusom alakult Pátzay Pállal, mert belemintázott a diplomamunkámba, ez azért a végzősöknél már nem volt szokás” – mesélte Rácz Edit. “Csináltam egy szobrot Pátzay modorában, ami nagyon tetszett neki. Azt mondta: “ez jó, öntheti gipszbe”. Volt rá négy napom, én meg meglepődtem, hogy ez ilyen egyszerűen ment, ezért ledobtam a szobrot és felraktam agyagból, amit én szerettem volna – ezt öntöttem gipszbe. Már az öntés végén jártam, mikor Pátzay meglátta, és igen megharagudott rám. Így, ha diplomát nem is kaptam, de felajánlottak egy diplomaévet. Ezt azonban én nem fogadtam el, úgy éreztem, itt már nincs több tanulnivalóm és mentem a magam útján.”
Rácz Edit egyik legfontosabb mestere maga a Természet (Fotó: Badits Marcell)
Rácz Edit legfontosabb mesterének magát a “Természetet” tartja, saját weboldalán is ott szerepel a jelentős inspirációk között – Somogyi József, Pátzay Pál, Barcsay Jenő és Kmetty János mellett.
“Imádom a vizet, vízmániás vagyok, a szobrászati gondolatok, képek máshonnan is jönnek, mert az ember állandóan dolgozik fejben” – tette hozzá a művész. “Anya vagyok, két fiam van, és például, amikor pelenkákat mostam, akkor is észrevettem, hogy milyen szép, ahogy a két textil elválik egymástól, ezt pedig utána belemontázsoltam egy szobromba.”
A munkáinak beszélő címeket ad, amelyek, segítik értelmezni, felfogni, megérteni az adott műveket.
“Szeretem, ha van a műveimnek mondanivalója, persze, ez például egy aktnál furcsának tűnik, az sokszor nem tud nagyon más lenni, mint ami” – magyarázta a szobrászművész. “Persze, ha a különböző korok ideáljait összehasonlítjuk, nagyon eltérőek lesznek, de a lényege ugyanaz volt, ahogy egyik fiam háromévesen meg is jegyezte: “ez egy szép néni, és kész!“
Rácz Edit főiskoláskorában volt modell is, két okból is: az ösztöndíjból kevés volt, illetve a modellekre külön kellett volna pénzt áldozni, hogy a kisplasztikákat meg tudják csinálni. Az akkor készülő kis képeket elkérte magáról és ezeket, mint “puskát” használta fel kisplasztikáihoz.
Szerencséjére a legjobb fotósokkal dolgozhatott együtt, Németh József, Gink Károly, Lussa Vince készített róla művészi képeket, aktot is. A fotózás során kapóra jött, hogy a szobrászművész maga is tisztában volt vele, hogy milyen pózhoz milyen kéztartás, testhelyzet a legjobb, hogy a képen ne torzuljon a perspektíva.
“Az emberek sokszor elfelejtik, hogy a meztelenség és a szex nem azonos” (Fotó: Badits Marcell)
“Az emberek sokszor elfelejtik, hogy a meztelenség és a szex nem azonos, csak így lettünk szocializálva” – tette hozzá Rácz Edit. “A szexuális kultúránk is sajnos a béka feneke alatt van. Például, ha valaki a szexről beszél, egyből vihogni kezd. De miért? A szex nem egy nevetséges dolog! Az más kérdés, hogy az egyház hirdeti, hogy a két alapösztön közül az egyiket bűnnek tekintik. Ez a felfogás igen sok álszenteskedéshez vezetett.”
Rácz Edit az intézményes vallások helyett a jóga és a meditáció világában keresi a transzcendentális élményeket.
“Több mint 45 éve gyakorlom a meditációt, amit már édesanyám már a háború előtt is végzett” – mondta Rácz Edit, csodálkozó arckifejezésünket látva pedig mesélni kezd arról, milyen volt a XX. század közepének Magyarországán megismerkedni a jógával. “A háború előtt Magyarországon élt Selva Raja Yesudian, aki a hatha jógát tanította. Az akkori kor diktatúrája hamar betiltotta, mert a filozófiai része nem felelt meg az akkori felfogásnak. Így Yesudiant kiutasították az országból, azt hiszem 1950 környékén. Édesanyám legjobb barátnője viszont – aki egy református lelkész felesége volt – megtartotta a kapcsolatot vele, és ő szervezett csoportokat a lakásán – természetesen illegálisan. Ez a hölgy megpróbálta összebékíteni a kereszténységet a jóga hagyományaival, én viszont éreztem, hogy ez az én világlátásomnak nem felel meg.”
A transzcendentális világ közel áll Rácz Edithez – a háttérben látható képet is a művésznő festette (Fotó: Badits Marcell)
Rácz Edit alkotási folyamatának szerves része a transzcendentális élmény, amelyen keresztül képes a “Teremtő erőt” saját magán keresztül csatornázni.
“A jó művész képes alkalmat adni a “Teremtő erőnek” a megnyilvánulásra. Mi kell ehhez? A kifinomult figyelem és a munka iránti odaadó alázat. Az ember csak “emberszabású” kérdéseket tud feltenni a világnak, viszont a világ ennél sokkal több, de az ember csak a maga szintjén tudja értelmezni” – magyarázta. “Létezik viszont egy hatalmas teremtő erő, ami mindenben benne van, de tényleg mindenben, magában, bennem, az asztalban, satöbbi. Ha az ember meditál, akkor időnként fel tudja adni a saját szubjektív egóját és akkor tud találkozni ezzel a teremtő erővel egy-egy pillanatra. A tehetség voltaképpen a kifinomult figyelem, amikor ezt a teremtő erőt tudjuk használni.”
Rácz Edit maga is megtapasztalta, hogy ez a teremtő erő hogyan befolyásolja az alkotást. 1976-ban készítette el a bajai Duna díszkutat bronzból és huta üveghulladékból.
Ki vagyok én, hogy szembe menjek a “Teremtő erővel”? (Fotó: Badits Marcell)
“Úgy képzeltem el, hogy átbukó hullámelemek lesznek, amiknek a teste üveg, a hullám teteje pedig bronz” – mesélte a művész. “Meg is csináltam a szobrot gipszből, és a kaneluráztam – ami azt jelenti, hogy függőleges vonalakkal megbontják az oszlop testét, ahogy a fény így végighalad rajta, az oszlop teste plasztikusabbá válik. Én is ezt alkalmaztam, a hullámok átbukásánál függőleges vájatokat készítettem. Meg is csináltam az egészet, de egy idő után azt gondoltam, hogy kissé mesterkélt és unalmas. Na, akkor gondoltam, hogy “átvágom” az egészet. Az alapvető formák ilyenkor maradnak, csak a felületet készítem el újra. Meg is csináltam, baromi nagy meló volt – ráadásul mindezt gipszből kellett megcsinálnom, mert a műtermem az 5. emeleten volt és ha egy ekkora szobrot agyagból csinálok, leszakad a födém. Kezdett is újra alakulni ez a munkám, míg végül összenéztem, és úgy gondoltam, hogy itt van egy pont, ahová mégis csak kéne valami függőleges formaadás. Meg amoda is. Meg még oda is. A lényeg, hogy este 11-re mindent visszacsináltam az eredeti formára. Ekkor ébredtem rá, ha az ember rátalál valamire, akkor az az én szubjektumomon csak átjön, de ilyenkor valójában a “Teremtő erő” működik általam, nem kevesebb. Ha pedig így egyszer összeáll a “dolog”, akkor ki vagyok én, hogy ezt felülbírálva ezzel szembe menjek. Ha tényleg jó művész vagyok, akkor én csak egy “cső” vagyok.”
“Sorsállatok” és az organikus absztrakt
A lakáson végignézve számtalan állat is feltűnik, hol fotókon, de szobrok formájában is. Ez nem meglepő, hiszen, ahogy már említettük, Rácz Edit első munkája is ez volt, hároméves korában.
A művésznő szarkát etet egy régebbi fotón (Fotó: Badits Marcell)
“Állatmániás vagyok, de soha nem vettem állatot, mindig sorsszerű találkozásaim voltak velük, meg kellett őket mentenem, vagy fel kellett őket nevelnem. Ezért azt mondom, hogy sorsmacskáim és sorsmadaraim voltak. Például volt egy kuvikom egy időben. Romániában jártamban láttam meg, ahogy gyerekek kínozzák, feldobták a levegőbe, majd visszarántották egy madzaggal, el is törték a lábát. Elvettem tőlük, begipszeltem, 9 nap alatt össze is forrt. Volt egy solymász rokonom, neki voltak különböző madarai. Oda vittem a kuvikot is, jól sikerült, talált is magának egy párt, ott fészkeltek, sőt fiókát is neveltek. De volt verebem, rigóm, csókám, szarkám, galambom, gerlém és egerészölyvem is. Egyszer volt egy szarkafiókám, de közben három macskám is, ilyenkor “zsilipelni” kellett, hogy ne legyenek egy helyiségben. Kutyám sosem volt, mert a kutya az más. A kutya az nem állat, az kutya. Éppen azért nem is volt soha kutyám, mert ő annyira kötődik a gazdájához, hogy állandó bűntudatom lett volna, ha nem vagyok otthon, miközben érzem, hogy szegény engem vár. A macska más, az egy önálló entitás, ott fordított is a felállás, hiába az én lakásomban van, attól még ő úgy éli meg, hogy beengedett az életterébe és voltaképpen én is az övé vagyok.”
Az a bizonyos kuvik, megőrizve az örökkévalóságnak (Fotó: Badits Marcell)
Ami pedig az organikus absztraktot illeti, Rácz Edit így tudta elnevezni a saját formanyelvét, ami a már említett folyamatnak köszönhetően 1964-től kezdett el kialakulni benne.
“Hulladéküvegből és bronzból csináltam többnyire ezeket a munkákat. Pátzaynak, az ő kérésére – sokáig követte tanítványai útját – a magam által készített diapozitívokon be is mutattam egyszer. Ő nagyon ellensége volt minden absztraktnak (elvontságnak). Azt mondta: Edit, a tárgyai nagyon szépek, de ezek nem szobrok…”.
Az idő szerencsére Rácz Editet igazolta, műteremlakásában pedig mi is megcsodálhattunk egy párat az organikus absztrakt munkái közül. Ilyen stílusú köztéri munkája is készült, a szobrokba döbbenetes méretű törött üvegdarabok kerültek, amelyeket a művész talált tárgyként kezel.
A műhely, ahol a Rácz-szobrok készülnek (Fotó: Badits Marcell)
“Az úgynevezett hutaüvegdarabok a gyárak hulladéktárolójában önmagukat “hőkezelik”, ennél fogva lecsökken annak a veszélye, hogy a hirtelen hűlés miatt felrobbanhatnának. De miért is használok talált tárgyakat?” – mondta Rácz Edit, aki az egyik sarokban álló, még felhasználás előtti üvegtömbökre mutat. “Sokáig kell velük “beszélgetnem”, amíg feltárul számomra az üvegbe rejtett mondanivaló.”
A lakás egyik sarkában – irigylésre méltó dunai kilátással – áll a műhely, szerszámokkal, szobrászeszközökkel és többek között egy fazéknyi viaszdarabkákkal, amely egy rezsón várakozik a melegítésre Rácz Edit ugyanis leggyakrabban az úgynevezett viaszvesztéses bronzöntés technikáját alkalmazza.
Az üveg és a bronz találkozása a szobrászművész asztalán (Fotó: Badits Marcell)
“Ez úgy működik, hogy viaszból megcsinálom azt, ami majd bronzból lesz, majd elviszem az öntödébe” – magyarázza a szakmai titkokat a művész. “Természetesen nem én öntögetem itthon, mert a bronz 1200 fokon olvad, az ehhez használható legkisebb grafittégely is 45 kilós, szóval ide több ember kell, erre való műhely, sőt, még daru is. Az öntödében csinálnak egy samott, gipsz és víz keverékéből álló negatívot, amin megtervezik, hol fog beömleni a bronz. Mivel a forró fém tereli maga előtt a különböző gázokat – amelyeknek szintén van térfogatuk –levegőző viaszpálcákat kell a forma végére beiktatni, ahol elősegítik a bronz végigfolyását. Tehát, a samottos negatívban benne van a viaszszobor. Ezután kiégetik a negatívot, ezalatt távozik belőle a viasz, meghagyva a helyét a bronznak. Az öntés után ezt a negatívot szétverjük, flexszel levágjuk a beömlőnyílást és a levegőzőket – ezért nem lehet éjszaka dolgozni, bár én nagyon szeretnék –, mert az éjszakai csendben a nagy “sikító” hangja rettenetes volna.”
“Ma már a botrány a lényeg és a feltűnési viszketegség”
Rácz Edit egyébként saját bevallása szerint az olyan közösségi művészeti kultúrák rajongója, amilyen a gótika vagy például az egyiptomi művészet.
“A reneszánszban már megjelent az individuum hangsúlyosabb szerepe és sajnos e csodálatos művészettel együtt megindult az értékek átváltozása, mondhatnám devalválódása is”. “A reneszánsz után jött a barokk, a manierizmus, a rokokó, később pedig a klasszicizmus, meg az egyéb izmusok. Ma pedig már semmi más nem számít, csak, hogy valaki feltűnjön és mindenáron újat mutasson. Mindegy, hogy rohadt húst állít ki, vagy a kiállításon ott ül egy meztelen pali, és veri a farkát. A lényeg, hogy a kispolgárt megbotránkoztassuk. Csak az a probléma, hogy ezek a derék emberek nem veszik észre, hogy ez több mint százéves elv. Nem szeretném azt mondani, hogy csak a régi művészet volt a jó. Komoly értékek vannak a modern művészetben is, csak prekoncepciók nélkül kell nézni. Ha valaki ma nyugaton művész akar lenni, akkor saját brandet kell építenie, gründolnia kell egy egész csoportot: kell hozzá egy sajtós, egy marketinges, stylist és a többi. Sajnos ebben az esetben a művész teljesítménye már szinte lényegtelen.”
Fogászati eszközök is szerephez jutnak a szobrok készítése során (Fotó: Badits Marcell)
Az utolsó mondat utolsó pár szavát kontextusból kiemelve újraértelmezhetjük, Rácz Editnek ugyanis a férfi-női kapcsolatokról is megvan a véleménye.
“Nehéz kérdés ez, mert nem lehet külön a nők és a férfiak helyzetéről beszélni, főleg, hogy ma már a gender által meghatározott társadalmi szerepek létjogosultsága tökéletesen megváltozott. A férfinak ma már nem kell tutajt ácsolnia, hogy megmentse a családját, valamint atomfizikus lehet egy nő is. Ez egy nagyon nehéz dolog, mert nagyon sok függ a bizalmon alapuló, őszinte kommunikációtól. A lényeg, hogy minden egyes percünket meg kell beszélnünk, és jelen kell lennünk abban a percben. Teljes jelenléten azt értem, hogy rohanó világunkban nem használnánk ki úgy az időt, hogy evés közben tévét nézünk, mobiltelefonálás közben mosogatunk, vagy beszélgetés közben a telefonunkat nyomkodjuk, hanem teljes figyelemmel jelen vagyunk, amin azt értem, hanem evés közben eszünk, alvás közben alszunk, szeretkezés közben pedig a másikkal vagyunk. Hova rohanunk? Miért gondoljuk, hogy minden körülöttünk forog? Ha este feljönnek a csillagok, csak nézzünk fel, mindjárt rájövünk, hogy milyen parányiak vagyunk, és nem is vagyunk annyira fontosak…”
Fotó: Badits Marcell
