Az HBO annak idején komoly kockázatot vállalt, amikor a világ egyik leglassabb – és egyben legjobban kereső – regényírójával szövetkezett. George R.R. Martin tollából már a kezdetekkor annyi alapanyaguk volt, hogy talán maguk sem bíztak abban, hogy egyszer a végére érnek. Előttük még soha senki nem forgatott ilyen monumentális, elképesztően sok szereplőt mozgató fantasy eposzt a tévének, így a kockázat óriási volt. Ma már nehéz elképzelni, de az indulásnál bőven benne volt a pakliban, hogy egy-két évad után a Trónok harcát elkaszálják.
A Trónok harca két alkotója, David Benioff és D.B. Weiss egészen kiválóan adaptálták Martin könyveit. Ügyesen megérezték, hogy hol van rajtuk a felesleg, azt lenyesték, és pontosan tudták, mik azok a változások, amiket meg kell hozniuk azért, hogy egy gördülékeny és mocskosul szórakoztató sorozat legyen a jutalmunk, ami a változtatások ellenére mégis hű marad a Martin világának szellemiségéhez. A Benioff-Weiss műhely adaptációkészítésből a legmagasabb minőséget képviselte, csakhogy a sikerek hatására elértek odáig, hogy már nem volt mit adaptálniuk. A probléma már a Trónok harca hatodik évadában megjelent, de a hetedik lett az, ahol végérvényesen nyilvánvalóvá vált: amilyen kiválóan tudtak egy meglévő regénysorozatot tévészériává alakítani, annyira középszerűek, amikor ezt a történetet a saját kútfőből kellene folytatniuk. És akkor innen jönnek a SPOILEREK!
Hogyan vált a Trónok harca cirkuszi látványosággá?
George R.R. Martin világa sosem az egyszerű megoldásairól volt ismert, és csak nagyon, tényleg nagyon ritkán igyekezett kiszolgálni a rajongók elvárásait (ilyen volt például Joffrey mérgezéses haláljelenete). Persze tudta ő, hogy nem mehet el a végtelenségig a közönségkedvenc karakterek kinyírásában és büntetésében, de mindig elment a falig, hogy aztán még éppen időben visszatáncoljon onnan.
Ha visszaemlékeztek az első két évadra, azok csak nagyon módjával szolgáltak óriási csatajelenetekkel és szemkápráztató CGI-lényekkel: az akkor még jóval alacsonyabb költségvetés miatt az alkotók ezt még nem engedhették meg maguknak, ezért a konfliktusokat karakterközelben tartották. Ez a megközelítés pedig nagyon jót tett a sorozatnak, mert itt nem lehetett parasztvakítással elterelni a nézők figyelmét a történetbeli hiányosságokról, így azok nem is nagyon voltak.
Ahogy egyre nagyobb lett a siker annál több lett a pénz, és a hatodik-hetedik évadhoz érve immár ott tartunk, hogy egy-egy überlátványosnak szánt mozis pillanatért a Trónok harca készítői simán megássák a logika sírját.
Így volt ez már a Boltonok ellen vívott óriási csatában is, és így történt most is, amikor a hetedik évad utolsó előtti epizódjában Jon Snow Expendables-csapatát állította szembe az Éjkirály zombihadával a falon túl.
Persze nincs baj a látványos nagyjelenetekkel, ha azok nem önmagukért valók, hanem a történetet szolgálják,
de Weiss és Benioff többször engedett a cirkuszi látványosságnak pusztán azért, mert már megengedhették maguknak a dolgot.
Sebezhetetlenek
Ennél is nagyobb hiba, hogy úgy érezzük, a kedvenc hőseink most már biztonságban vannak, és mindez egy olyan sorozatban történik meg, ami pont arról vált híressé, hogy senki sincs benne biztonságban. Iszonyatosan vártam, hogy legalább a majdnem másfél órásra nyújtott finálé szolgáljon meglepetésekkel, de nem így történt. Az évadzáró legnagyobb áldozata Kisujj volt, akinek a halála már jó ideje ott lógott a levegőben.
Egyetlen igazán fontos karakter kapcsán sem érezhettük, hogy veszélyben lenne, és amikor az alkotók húzhattak volna valami meglepőt (például amikor a Véreb kinyitotta a dobozt, a zombi helyett egy csontkupac is kieshetett volna onnan, vagy Cersei is reagálhatott volna egy-két helyzetben nem pont a legkiszámíthatóbb módon), az utolsó pillanatban mindig visszakoztak.
A záró epizód történései csupa olyan dolgot mutattak meg nekünk, amiket már régóta pedzegettek, ezért egyáltalán nem lepődtünk meg rajtuk. Ilyen volt Jon Snow származásának leleplezése, a Jon és Dany közti románc kiteljesedése, és az is, hogy a világ legerősebb és egyben leglassabb hadserege végre átmasírozott a Falon.
Én tényleg készséggel elhiszem, hogy a nyolcadik, és egyben utolsó évad sorra küldi majd a másvilágra a közönségkedvenceket, ennek ellenére túl óvatosnak érzem, hogy minden igazán fontos szereplő végső sorsát az utolsó évadra tartogatták.
Akárhányszor sodorták életveszélybe Jon Snow-t, ezeket egy másodpercig sem lehetett komolyan venni, és a kelleténél jóval többször éltek az úgynevezett deus ex machina lehetőségével is, márpedig ennél olcsóbb forgatókönyvírói húzást nehezen lehet elképzelni.
Amit Martin felépített, más sem rombolhatja le
Még szerencse, hogy George R.R. Martin ennyi jól kidolgozott karaktert hagyott az írókra, hogy ennyi gyilkolás után is van kiket nézni, mert a Trónok harca egyre kevésbé ágazik szét, és egyre kevesebb helyszínre, egyre kevesebb karakterre és egyre kevesebb történésre koncentrál. Talán az epizodikus történetmesélésből lassan egyenes vonalúvá válás is tehet arról, hogy a széria egyre kiszámíthatóbb mederben halad. Ráadásul a karakterekkel sem bánnak igazán jól.
Tyrion a széria legizgalmasabb karakteréből szürkült bele a szezonokba, és leginkább csak a Peter Dinklage iránt érzett szimpátia és a nosztalgia miatt szeretjük őt még mindig nagyon, de a régen kiszámíthatatlan Varys is nagyon-nagyon rég húzott bármi igazán váratlant. Hol vannak már azok az idők, amikor egy figura olyan elképesztő karakterfejlődésen ment keresztül, mint Jamie Lannister?
Mintha Martin regényeinek elfogytával a karakterek is mind egy helyben toporognának.
Weiss és Benioff óriási szerencséje, hogy sok évadnyi egészen kiváló történetmesélés és karakterfejlődés van mögöttük, és az ennyi idő alatt kivívott szimpátiánkat nem egyszerű lerombolni. Nekik sem sikerült. Az már más kérdés, hogy milyen arcot vágunk, amikor ezek a figurák oda-vissza teleportálgatnak az epizódok között a korábban olyan hatalmasnak tűnő Westerosban. Egy világban, ahol a karakterek komplett évadokat töltöttek azzal, hogy eljussanak A-ból B pontba, most pedig ezer kilométeres távokat tesznek meg részenként. Értem én, hogy fel kellett gyorsítani a cselekményt, de tényleg ilyen áron?
Előjáték orgazmus előtt
Gondolom az eddigiekből látható, hogy nem tartozom a Trónok harca hetedik évadának legnagyobb rajongói közé. Pocsék érzés, amikor visszaélnek a bizalmammal, márpedig most pont azt érzem. Weiss és Benioff sok évadnyi ötcsillagos történetmesélés után fantasyklisékbe fullasztják minden idők egyik legnagyobb hatású sorozatát, mégsem tudok igazán haragudni rájuk. Mert minden panaszom ellenére úgy tűnik, hogy ugyan rengeteg hibát ejtettek, talán mégsem tudták teljesen elrontani a Trónok harcát. Tyrion nézése a sötét folyosón vagy Jamie kilovaglása Királyvárból olyan pillanatok, amik még mind szolgálhatnak valódi meglepetésekkel. Ha Weiss és Benioff az utolsó évadra végre feladja a totális fan service-t, és újra hajlandó lesz elmerülni a Trónok harca világának sötétebbik, meglepetésekkel teli oldalában, akkor még minden menthető. Akkor erre a hetedik évadra csak úgy fogunk emlékezni, mint egy nagyon látványos, de kissé buta, mégis szükségszerű előjátékra egy pompás befejezéshez.