A kékharisnya kifejezés alatt körülbelül az irodalmi körökben mozgó dilettáns nőt szokás érteni (már ha ezt a szót még használja valaki egyáltalán), és sokkal inkább tekinthető sértésnek, semmint holmi baráti évődésnek, hiszen végső soron azt sugallja, hogy nőknek úgy általában semmi keresnivalójuk nincs a Parnasszosz és a Helikon festői ormain. Pedig az eredeti Kékharisnya Társaság a György korabeli Anglia egyik tiszteletreméltó intézményének számított. Az egyesületet nagyjából a francia szalonok mintájára alapította Elizabeth Montagu, rendszeres összejövetelein többnyire jó társaságbéli hölgyek (nemritkán maguk is elismert szerzők) cseréltek eszmét művészetekről, azon belül is főként az irodalomról, némi tea, keksz és könnyű frissítők társaságában.
A Kékharisnya Társaság hölgyei mint görög múzsák (forrás: Wikipedia)
Ugyan a Kékharisnya Társaság a huszadik század elején természetesen már rég nem létezett, és nyugaton ekkoriban aligha vonta kétségbe bárki, hogy a nőknek a hímezgetés mellett akár az antik irodalom nagyjainak tanulmányozása is gyönyörűséget okozhat, a patinás név mégis újra felbukkant, csak éppen tízezer kilométerrel arrébb, Japánban. A Szeito (Kékharisnya) magazint huszonéves, felső-középosztálybeli lányok alapították Tokióban 1911-ben, az újság pedig eredetileg nem is volt kimondottan politikus vagy ideologikus, hisz az alkotók tisztán művészeti, irodalmi fórumnak szánták. Ám azzal, hogy itt végre nők írtak nőknek, nőket foglalkoztató témákról, de nőktől eddig szokatlan (sőt: illetlen) modorban, illetve műfajokban, a Szeito hamar többé vált puszta kortárs irodalmi periodikánál: ezzel indult a feminizmus első hulláma a szigetországban.
Hiracuka Raicso (forrás: alchetron.com)
A lap kulcsfigurája Hiracuka Raicso, egy huszonöt éves, jó családból származó hajadon lány volt, aki korábban azzal keltett feltűnést és némi botrányt, hogy egy idősebb, házas férfival, a prózaíró Sohei Moritával a Naszusiobara környéki hegyekbe szökött afféle vadregényes, öngyilkos szándékkal, hogy ott, a fagyos, hófehér éjszakában érje őket a halál. Az írói ambíciókat dédelgető, Ibsen Nórájáért valósággal rajongó Hiracuka a japán nők azon új nemzedékéhez tartozott, melynek tagjai előtt már nyitva álltak a felsőoktatás kapui, és ő élt is a lehetőséggel. Háztartástant, filozófiát és angol irodalmat tanult annak ellenére, hogy apja nem kifejezetten támogatta ebben, hiszen, mint mondta, a sok tanulás csak boldogtalanná teszi a nőket. A magazin tervét szobatársával, a szintén diplomás Jasumocsi Josikóval közösen ötlötték ki, és hamar találtak társakat is, majd az egyikük, Mazumo Kozuke házában rendezték be a szerkesztőséget.
A Szeito csodás szecessziós (-szerű) borítóba csomagolt első száma, amelybe publikált még a veterán költőnő, Josano Akiko és a japán leszbikus irodalom úttörője, Josija Nobuko is, Hiracuka gyújtó hangú esszéjével, mi több, kiáltványával indult: „Kezdetben a nő volt a Nap. Most ő Hold, a beteges, sápadt, alárendelt Hold” – írta, a gondolat pedig a sintoizmus tradicionális Napistennő-mítoszától és a progresszív nyugati feminista irodalomtól sem állt messze. A lap célközönségét a szerzőkhöz hasonlóan iskolázott, fiatal nők jelentették, akik gyakorlatilag azonnal felvásárolták az összes példányt. A magazin hatalmas siker és állandó beszédtéma lett Japánban.
A Szeito első száma (forrás: Wikipedia)
Bár az eredeti célkitűzés, miszerint a Szeito alapvetően irodalmi lap, a későbbiekben is megmaradt, Hiracuka és társai (köztük a tartalomhoz aktívan hozzájáruló olvasók) cikkeikben és novelláikban egyre rázósabb közéleti témákhoz is mertek nyúlni, a prostitúció vagy az abortusz kérdéseitől a női egyenjogúságon és választójogon át egészen a hagyományosan a szülők által elrendezett házasság kritikájáig. Ahogy nőtt az újság jelentősége és olvasótábora, úgy lettek egyre többen azok a nagyvárosi japán nők, akik egyetemre jártak, nyugatiasan öltözködtek, nyilvános helyen ittak és cigarettáztak, és maguk választották meg, hogy kihez akarnak (vagy kihez nem akarnak) feleségül menni.
Ito Noe (forrás: Wikipedia)
És persze úgy lettek erősebbek azok a hangok is, amelyek szerint a Szeitónak már a puszta léte is erkölcstelen és botrányos. A Japán Női Egyetem kihúzta Hiracukát végzett hallgatói névsorából, a lap több számát is betiltották, egy ízben például azért, mert egy nő egyéjszakás kalandjáról közöltek novellát, de nem voltak ritkák a rendőri zaklatások vagy a kékharisnyák személyét vélt vagy valós leszbikus kapcsolataik, házasságon kívül született gyermekeik ürügyén kikezdő, lejárató sajtókampányok és karaktergyilkosságok sem. A legnagyobb közfelháborodást talán az az eset keltette, mikor a szerkesztőség tagjai ellátogattak egy nyilvánosházba, ahol egy Eizan nevű prostituált társaságában töltötték az estét. Az új, radikális-akcionista irány egyébként házon belül és az olvasók körében sem nyerte el mindenki tetszését, az eredeti kollektíva lassan felbomlott, 1915-ben pedig Hiracuka is elvesztette az érdeklődését, és átadta a kormányrudat az anarchista és tántoríthatatlanul rendszerkritikus Ito Noénak, aki érthető módon nem igazán finomított a hangvételen.
A Szeito azonban már nem húzta sokáig. A belügyminisztérium gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítette a működését, így folyamatosan anyagi problémákkal küzdött. Az utolsó szám 1916 februárjában jelent meg, amikor Japánt alighanem már sokkal jobban foglalkoztatta az első világháború, mint a fiatal felnőtt nők gondjai és örömei.
Az Új Női Szövetség tagjai (Fotó: Getty Images)
Hiracuka a későbbiekben is aktív és szenvedélyes közéleti szereplő maradt. Továbbra is harcolt a női választójogért és egyenjogúságért, megalapította az Új Női Szövetség nevű szervezetet, írt, fordított, előadásokat tartott, egyszer pedig azért kampányolt, hogy a szifiliszes férfiakat tiltsák el a házasságtól, amivel talán még ma is a címlapokra lehetne kerülni. Végül egy jóval fiatalabb férfihez ment hozzá, akitől két gyermeke született. 1971-ben halt meg, 85 évesen.
