A Luppa vagy Lupa helyesírása a mai napig nem eldöntött, annyi csak a bizonyos, hogy a volt tulajdonos és névadó, a jómódú szerb polgárcsaládból származó Luppa Péter vezetéknevében két darab p betű található, ám a huszadik század végzetes szövegromlásokat okozó, orkánszerű viharaiban az egyik valahogy felszívódott, és ma már talán csak az elkötelezett, ultratradicionalista nyelvőrök nevezik a Lupát Luppának. Ők valószínűleg élőszóban is külön megnyomják azt a dupla p-t, nyomatékosítva e jeles 19. századi férfiú emlékéhez fűződő bizalmas viszonyukat. Tehát azt, hogy a Luppából miért lett Lupa, nem tudjuk. Talán a nőstényfarkas jelentésű Lupa közelebb áll a latinos műveltségű hazai tömegekhez, mint a Luppa, ami inkább úgy hangzik, mintha a Mikulás egyik kis segítőjének a neve lenne, és nem Romulust, Remust és a dicső Római Birodalmat, hanem a Habsburgok által ránk oktrojált finnugor nyelvrokonságot idézi fel a hazafias érzületű olvasóban.
Ám ha elegánsan túl is lépünk a talányos sorsú mássalhangzó rejtélyén, még mindig marad néhány furcsaság a Lupa-sziget körül. Ami elsőre is szembeötlő, hogy bár közigazgatásilag hivatalosan Budakalászhoz tartozik, addig kulturálisan viszont Budapest belvárosához, összességében pedig valójában sehová. A két világháború között (konkrétan a harmincas évekbeli aranykorban) a sziget leginkább egy utópisztikus miniállamra emlékeztetett, ahol rangos fővárosi művészek, építészek, mágnások, bankárok és ügyvédek, illetve keresztény és zsidó nagypolgárság egyéb tekintélyes képviselői trónoltak kisgatyában és szalmakalapban a méregdrága, futurisztikus, cölöpökre épült Bauhaus-villáikban, és a Budakalász-Lupaszigeti Fürdőegyesületen (amibe minden háztulajdonosnak kötelező volt belépnie) keresztül kormányozták az apró, ám jelentős szellemi és szociális aranytartalékot felhalmozó királyságot.
Egy korai légifelvétel Lupa-szigetről. A háttérben látható, hogy a békásmegyeri lakótelepnek még nyoma sincs.
Államfőnek kijáró tisztelettel fogadták Lupa “elnökét”
Akár igaz, akár nem, igen jellemző az anekdota, mely szerint dr. Révai Béla nyomdatulajdonos, aki egy időben az egyesület elnöke volt, külön névjegykártyát csináltatott Béla Révai Président de l’Ile de Lupa felirattal, amelynek köszönhetően külföldön gyakran államfőnek kijáró tisztelettel fogadták. A Lupa egyszerre volt népszerű és elegáns üdülősziget, és egy nagyon zárt, elit közösség szokatlan társadalmi kísérlete. Azt, hogy zárt, pedig tényleg érdemes szó szerint venni, hiszen míg nem volt meg a komp, csak ladikkal lehetett átmenni, árvíz idején pedig gyakorlatilag sehogy. Vitéz Miklós, a Meseautó és számos más korabeli közönségfilm írója egyszer két hétre a Lupán ragadt egy cuki cicával, és talán ennek is köszönhető, hogy időben készült el új könyvével:
Ennek az egy hónapnak írói izgalmán kívül külön izgalma volt még, hogy a hatalmassá áradt Duna teljesen elöntötte a Lupa-szigetet és én majd két hétre hermetikusan el voltam vágva a világtól. Egy kis angóracica társaságában teljes Robinzon-életet éltem. Magam főztem és magam takarítottam. A nagyobb árvízveszedelmet úgy én, mint cicám, megúsztuk és mire újra feltünedeztek a kis kertet elborító víz tükre alól az iszap-sapkás virágok, akkorra én is elkészültem az Évfordulóval.
Nem véletlen tehát, hogy a lupások máig kevés világeseményt követnek oly kiemelt figyelemmel, mint a vízállásjelentést.
Kozma Lajos legendás háza a mai napig változatlanul áll a szigeten (Fotó: Tumblr)
Az évek során már több, nem különösebben fantáziadús nevet (Morosgyán, Mészáros, Pettkó) viselő sziget egyébként sokáig nem érdekelt igazán senkit, és Luppa Péter, ez a pomázi földbirtokos is valószínűleg minden különösebb cél nélkül vásárolta meg aprópénzért a jelentéktelen kis földdarabot, amelyre gyümölcsfákat ültetett, és ahol alkalomadtán fogolyra és vadkacsára vadászott.
Luppa Péter egy korabeli képen (Fotó: Szerb Intézet)
Luppa Péter neve egyébként aligha mond ma túl sokat bárkinek. A Magyar Életrajzi Lexikon szűkszavú közlése szerint mérnök, illetve a szabadelvű párt országgyűlés képviselője, aki 1857-ben öt egyetemista társával lecsónakázott a Dunán Bécstől a Fekete-tengerig (az élményt Úti Kalandok címmel meg is írta), Franciaországban a szőlőkártevőket tanulmányozta nagy műgonddal, valamint vezető szerepet vitt a magyarországi görögkeleti egyház életében, bármit is jelentsen ez. Szóval lehet, hogy Luppa Péter életéből csak bajosan lehetne eseménydús kalandfilmet forgatni, de erényei ettől még számosak.
A „pomázi Gül Baba”
Ki gondolná például, hogy a századfordulós akciópolitizálás, a szecessziós közéleti happening egyik legemlékezetesebb produkciója is az ő nevéhez fűződik? A „pomázi Gül Babaként” is emlegetett képviselő és kiváló florista 1900 júniusában saját termesztésű rózsáiból vitt be egy hatalmas kosárnyival a képviselőház üléstermébe, és a virágokat gálánsan szétosztogatta a jelenlévők között, mindehhez pedig személyre szóló kommentárokat is fűzött. Széll Kálmán rózsacsokrát például gondosan megszabadította a tüskéktől, és a
parancsoljál, kegyelmes uram, ezek nem a kalifa rózsái
megjegyzés kíséretében adta át a miniszterelnöknek, az ott lebzselő semmirekellő újságírók viszont direkt tövissel együtt kapják a virágot, mondván, ők is sok tüskét hagynak a cikkeikben. A néppárti képviselőknek pedig egy száraz kóró sem jutott, nemhogy rózsa, naná.
A Lupán a képviselő úr 1904-es halála után sem követték egymást nyaktörő sebességgel az események. Talán említésre méltó lehet, hogy itt forgatták az idilli Senki Szigetén játszódó jeleneteket Jókai Aranyemberének első filmes feldolgozásában 1919-ben, aztán a húszas évek végén drámai beszámolókban tudósítottak a lapok egy balul sikerült vadászkalandról, amelynek keretében egy, a szigeten két teljes napra ott rekedt kisebb társaságot végül katonai gőzbárkákkal kellett kimenekíteni.
A sziget parcellázási terve – a Lupa ezután vált a boldog békeidők egyik legnépszerűbb üdülőhelyévé (Fotó: Hernád Géza)
A Lupa akkor nyerte el a ma is ismert formáját, amikor a Helvétia Rt. a harmincas évek legelején megvásárolta a volt tulajdonos örököseitől a szigetet, majd felparcellázta, és a főváros közelségét és az összkomfortot, valamint a bukolikus romlatlanságot egyaránt kihangsúlyozó újsághirdetésekben és pr-cikkekben kezdte népszerűsíteni:
Mert a parcellázó társaság belefeküdt minden eszközzel, hogy világvárosi bőkezűséggel, ötlettel, művészi ízléssel alapozza meg Budapest legszebb, legegészségesebb üdülőhelyét. A villák teraszairól a Margitsziget, a parlament, a város legszebb pontjai látszanak. Kétoldalt a Dunán a tarka vadevezős revü vonul fel, a kacagó szép lányok, a kisportolt vízi fiúk pompás revüje.
A budai oldal tündéri hegyei vidáman intenek a boldog kis sziget felé. És mindez egy ugrásnyira a fővárostól, jó hajóközlekedéssel, villannyal, telefonnal, a legteljesebb komforttal kiépítve, parkírozva, virág és gyümölcsös édeni pompájában. Valóban, a Senki Szigetéből Mindenki Szigete lett, Budapest új büszkesége, a legkedveltebb nyaralóhely.
El tudunk képzelni olyan épeszű, jó ízléssel és temérdek pénzzel rendelkező magánorvost vagy gyárigazgatót, aki ellen tudott volna állni a kacagó szép lányoknak és a kisportolt vízi fiúknak? Aligha.
Az árvíz szerves része a lupai életmódnak – nem volt ez másként a harmincas években sem (Fotó: Hernád Géza)
Hamar szigetlakó lett Molnár C. Pál, az európai hírű képzőművész, korszak egyik legnépszerűbb férfisztárja, Páger Antal színész, Walter Rózsi operaénekes, az egyesület első elnöke, dr. Keleti Kornél gyáros és vegyészmérnök, a nagy irodalombarát és mecénás Hatvany Lajos, és itt húzta fel divatteremtő Bauhaus-villáját Kozma Lajos építész. Az ismertebb lupások közé tartozott bizonyos Soros Tivadar budapesti ügyvéd is. Felesége, Erzsébet fagylaltozót működtetett nyaralójuk földszintjén, fiuk, a manapság a gyanútlan járókelőket óriásplakátokról rémisztgető kis Soros Gyurika pedig a harmincas évek végén, alig kilencévesen Lupai Újság néven helyi kiadványt szerkesztett.
Korabeli nyaralók a Kozma-villa teraszán (Fotó: Tumblr)
A szigetet nyáridőn előszeretettel látogatták fürdőzők, evezősök és más, szórakozni vágyó környékbeliek, de igazi lupásnak csak a telek- és háztulajdonosok, a rendszeresen ülésező és a helyi szabályokat szigorúan betartató egyesület tagjai mondhatták magukat, ami bizonyos társadalmi rangot is jelentett (vagy épp fordítva, a társadalmi rang egyenes következménye volt a lupa-szigeti ingatlan). Noha a háború utáni jegesár, az államosítások és a kudarcba fulladt tömegüdültetési kísérletek egy bő évtizedre alaposan megtépázták, a Lupa máig a tisztes, békebeli, polgári kikapcsolódás élő emlékműve maradt.
