Mary Fields, aki alkoholt és szivart kért az apácáktól
Az amerikai polgárháborút követően az addig rabszolgaként élő feketék egy része nyugaton próbált új életet kezdett, köztük Mary Fields is. Mary azonban nem volt az az átlagos nő, sőt, kinézete és viselkedés alapján sokan azt sem mondták volna meg róla, hogy egyáltalán nő volt. Életének első harminc éve homályba vész, legalábbis a történészek nem sokat tudnak róla. Ami biztos, hogy valahol délen élt, Tennessee állam környékén, születésétől kezdve rabszolgasorban. 1865 után, amikor felszabadult a rabszolgaságból, a jobb sors reményében útnak indult, hogy szerencsét próbáljon. Már bőven a harmincas éveiben járt, amikor a Mississippi folyón közlekedő hajókra szegődött munkásként, majd a vizet szárazföldre cserélve családokhoz állt szolgálatba mosónőként.
Mary Fields nem hétköznapi jelenség volt, és jaj volt annak, aki bele próbált kötni (Fotó: Library of Congress)
Így került ahhoz a családhoz is, ahol örökre megváltozott az élete. Az ottani gyerekek nagynénje ugyanis egy Ohio állambeli városban, Toledóban vezetett egy apácazárdát. Fields a munkaadói gyerekeit kísérte el oda, így ismerkedett meg a szóban forgó nagynénivel, Mary Amadeus Dunne-nal. Állítólag már az első látogatásakor kiverte a biztosítékot az apácák között a férfias modorával, amikor ugyanis megkérdezték tőle, milyen útja volt odafelé, nemes egyszerűséggel közölte velük, hogy el tudna viselni egy jó italt és egy szivart. A zárda szintén nagyon kemény főnöknőjével azonban gyorsan összebarátkozott, így hát ott maradt a kicsit sem hozzá illő környezetben gondnokként, kertészként, természetesen nap mint nap meghökkentve viselkedésével a visszafogott apácákat.
Kocsmázott, káromkodott, és pisztollyal intézte vitás ügyeit
Mary ugyan csak néhány hónapot töltött az apácák között, de ők életük végéig emlegették a káromkodó, mogorva, férfias külsejű gondnokukat. Fields harcias természete mögött azonban rendkívül jólelkű volt, szerette a gyerekeket, az állatokat, és soha nem felejtette el, mit tett érte a zárda. Így amikor főnöknőjét Montana államba vezényelték egy új rend élére, és ott megbetegedett, Mary azonnal utána sietett, és saját maga ápolta, amíg felépült. Ezután ő is Cascade városában maradt, és immár az új rend alkalmazottjaként tevékenykedett tovább az 1880-as évek közepétől.
Egy régi fotó Mary Fieldsről, ahogy épp egy fogatot hajt (Fotó: Tumblr)
Bár keményen dolgozott, kihúzta a gyufát az egyházi vezetőknél, hiszen nem igazán tudtak mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy Mary lépten-nyomon káromkodott, ivott, szivarozott, törzshelye a kocsma volt, pisztolyt hordott magával, és használta is, mivel olykor bizony belekeveredett egy-egy párbajba. A püspök akkor kötött útilaput a talpára, amikor Mary a rend egyik férfi alkalmazottjával is szóváltásba keveredett, és pisztolyt fogott rá. Miután Maryt kirúgták a rendtől, igyekezett minden munkát elvállalni, hogy megéljen, de az életvitelén egyáltalán nem változtatott. Úgy érezte jól magát, ha egy hosszú, fárasztó nap után beülhetett a kocsmába, és az ivócimboráival kiereszthette a gőzt egy jó ital mellett.
Postakocsis Maryként a vadnyugat réme lett
Mary már akkor jelenség volt Cascade városában és a környéken, amikor távozott az apácáktól, de igazán híressé vagy inkább hírhedtté akkor vált, amikor – már betöltve a hatvanat – olyan bátor és vakmerő vállalkozásba fogott, ami még egy fiatal férfinak is a becsületére vált volna. A korabeli vadnyugaton lett postás. Első hallásra lehet, hogy nem tűnik ez olyan nagy dolognak, a valóságban azonban mindennap az életét kockáztatta e döntésével. A posta ugyanis akkoriban nem mert saját alkalmazottat küldeni a rettegett területekre, hiszen mindennaposak voltak a banditatámadások, ezért – mai kifejezéssel élve – alvállalkozókkal oldották meg a levelek kézbesítését.
Mary Fields a The Cascades baseballcsapat tagjaival, amelynek törzsszurkolója volt (Fotó: Library of Congress)
1895-ben Mary szó szerint a lovai közé csapott, ugyanis ő ígérte a postának a leggyorsabb kézbesítési idő teljesítését, így ő nyerte meg a lehetőséget arra, hogy mindennap szembenézzen a vadnyugati rémekkel, illetve inkább azok Maryvel. Ő ugyanis egyáltalán nem félt a banditáktól, fordítva viszont ez már nem volt elmondható. Egy idő után az útonállók elkerülték Mary postakocsiját, mert rettegtek tőle és a revolverétől. Postakocsis Mary, ahogyan akkoriban nevezték őt, hatalmas termetével, kemény jellemével igazi vadnyugati hős lett, egyben Amerika első fekete bőrű és második női postása.
A mai napig emlegetik hátborzongató tetteit
Mivel mindenki időben és hiánytalanul megkapta a leveleit abban a nyolc évben, amikor Mary kézbesített, a helyiek nagyon megszerették és tisztelték őt, olyannyira, hogy egy idő után már egyáltalán nem érdekelt senkit, hogy nő létére férfiként viselkedik, beszél, létezik, vagy hogy pisztollyal intézi a konfliktusait, sőt, munka után, esténként ingyenvacsorával látták vendégül az akkor már idős, hetven év körüli levélhordót a városlakók.
Az izgalmas kalandok és vadnyugati összecsapások után Mary 1903-ban nyugdíjba vonult, de öregkorában sem tétlenkedett: a város gyermekeire vigyázott, és otthoni mosodaszolgálatot nyitott. Végül 1914-ben halt meg, Cascade városa pedig tisztelete jeléül akkora temetést rendezett neki, amekkorát addig a helyiek még nem láttak. A vadnyugati rémeket elrettentő, azóta világhírűvé vált nő történeteit pedig azóta is mesélik.
