A svéd Tomas Alfredson nem tartozik a világ rendezői élvonalába, de a moziínyencek ismerik a nevét, és a legjobbak között tartják őt számon. Az Engedj be! című vámpírfilmjébe a fél világ beleszeretett, a Suszter, szabó, baka, kémmel pedig elérte, hogy végre annyi év után Gary Oldman Oscar-jelölést kapjon.
Tomas Alfredson egy korábbi sajtótájékoztatón (Fotó: Getty Images)
Alfredson tipikus skandináv, nem szeret túl sokat beszélni, és láthatóan zavarba jön attól, amikor belép egy szobába, ahol tíz újságíró várja őt egy kerek asztalnál ülve. Azt gondolnánk, hogy az ilyesmi nem jelenthet problémát egy olyan embernek, aki levezényelt egy több tízmillió dolláros filmet, de ez nem igaz. Alfredson szerény, visszahúzódó fickó, aki végig sem hallgatja a kérdést, amikor például a stílusáról kérdezik, hanem rögtön közbeveti, hogy nem tud róla, hogy lenne neki olyan. Aztán némi ellentmondásként pár perccel később már a saját stílusjegyeit magyarázza…
Vissza Norvégiába!
Tomas Alfredson három és fél éve került képbe a Hóember megfilmesítésével kapcsolatban, miután az előző rendező, Martin Scorsese (Viharsziget, A Wall Street farkasa) az elhúzódó forgatókönyvírás miatt otthagyta a produkciót. Scorsese még áthelyezte volna a könyv cselekményét Norvégiából Chicagóba, de amikor Alfredson igent mondott a felkérésre, ennek egyik feltételeként ragaszkodott ahhoz, hogy a film ugyanott játszódjon, ahol a könyv is. „Azért nem vittük el a sztorit Norvégiából, mert maga az ország is hozzáad valamit a Hóember egzotikumához. Ráadásul szükségem volt egy olyan terepre, amit ismerek, ahol otthonosan mozgok.”
A rendező részben a skandináv terep miatt, részben pedig azért vállalta el a munkát, mert mindig keresi a kihívásokat, és nem szereti ismételni önmagát. „Még nem csináltam korábban krimit vagy thrillert, és ez egy olyan könyv volt, ami megadta ezt a lehetőséget. Számomra lényeges, hogy egy forgatókönyvet vagy egy regényt olvasva a testem fizikailag jelezze, érdekes mindaz, ami előttem van. A Hóembert olvasva a szívem hevesebben dobogott. Ezt jelnek vettem.” Persze az, hogy elvállalta, még nem jelenti azt, hogy könnyen ment volna a dolog.
Két órába sűríteni
A legnagyobb problémát a forgatókönyv megírása jelentette. A Hóember három forgatókönyvírót is elfogyasztott, mire megtalálta a végső formáját, és Alfredson szerint el kellett engedniük a gondolatot, hogy hűek maradjanak a könyvhöz.
Elképesztően nehéz egy sok száz oldalas, bonyolult történetű regényt belesűríteni két órába. Valahogy meg kell találnod benne a lényeget, és arra koncentrálni. Vagy legalább egy olyan nézőpontból mutatni a történetet, amivel még senki sem találkozhatott korábban. Lehetetlen lett volna a könyvet egy az egyben adaptálni, de egyben értelmetlen is, hiszen a könyv már amúgy is létezik.
Michael Fassbender ezúttal Harry Hole nyomozó bőrébe bújik a Hóember című thrillerben (Fotó: Youtube)
Alfredson a könyv lényegét a sorozatgyilkos motivációjában találta meg. Egy sorozatgyilkos, aki pusztán az élvezet kedvéért öl, nem lett volna elég érdekes a rendezőnek, csakhogy ebben a sztoriban a gyilkos olyan nőkre vadászik, akik törvénytelen gyermeket szültek. Alfredsont leginkább az érdekelte, hogy ezt a motivációt alaposan körbejárhassa a filmben.
Az inspirációt adó festmény
Amikor a színészeivel való kapcsolatáról és a színészvezetési módszereiről próbáljuk faggatni, láthatóan nem nagyon tud mit mondani. Dicséri Michael Fassbendert és Rebecca Fergusont, és valamit próbál arról is mondani, hogy értékelte bennük, milyen kritikusan szemlélik a munkájukat, de láthatóan nem ez a kedvenc témája. Viszont amikor arról próbálom kérdezni, hogy milyen filmek inspirálták a Hóembert, rögtön lendületbe jön.
Alfredson korábbi rendezése, a Suszter, szabó, baka, kém Oscar-jelöléshez segítette Gary Oldmant (Fotó: Getty Images)
Filmkészítéskor igyekszem nem filmekben keresni az inspirációt. Nem akarom, hogy a végeredmény egy másik film másolata legyen. Inkább a fotográfiából, a zenéből és a képzőművészetből táplálkozom. Minden filmemnél igyekszem találni egy festményt, amelyik megadja számomra az alapot ahhoz, hogy milyen képi világban gondolkozzam. Ez esetben a norvég Edward Munch egyik képe, a Tavaszi este az oslói Karl Johan utcán adta az alapot. Annak a fényeit próbáltam visszaadni a filmben. Munch képeiben nagyon érdekes, hogy sok meleg fény világítja meg őket, melyek alulról jönnek. Ez nem túl természetes a való életben, inkább a régi színházakra emlékeztet, ahol a pódium alján lévő lámpák világították meg a színpadon álló színészeket. És nálunk is levendulaszíne lett a hónak, ahogy az a festményeire jellemző.
Hóból is megárt a sok
Ha pedig már a hóról beszélünk, arról érdeklődöm, hogy mennyi műhóra volt szükség egy ilyen teljes mértékben hóban játszódó film esetében, és a válasz egészen meglepő.
Már az elején eldöntöttem, hogy nem akarok műhavat látni a filmben. Igazi hideget és igazi havat akartam. Nagyon nagy mázlink volt, végig volt havunk, és kutya hideg volt Norvégiában.
Az első forgatási napon, amikor azt vettük fel, hogy Harry felébred a parkban, rögtön mínusz húsz fokot mutatott a hőmérő. Akkor Michael egy kicsit aggódott, de később szerencsére voltak valamivel melegebb forgatási napjaink is. Borzasztó megerőltető hóban forgatni, de a végeredmény megéri a sok vesződséget. Furcsa amúgy, hogy a hideget kifejezetten nehéz érzékeltetni a filmvásznon. A hideg nem feltétlenül néz ki hidegnek a filmen. Rengeteget kell vesződni a megfelelő világítással, és az sem árt, ha a levegő nedvességtartalma épp az ember kezére játszik.”
Szóba kerül, hogy a regény tíz évvel korábban íródott, de a film napjainkban játszódik, és emiatt a tíz év miatt kellett-e valamit változtatni. Alfredson szerint ez a tíz év nem olyan nagy idő, hogy ezzel igazán foglalkozniuk kellett volna, de egy igazán radikális lépést mégis meghoztak. Eldöntötték, hogy Harry Hole nyomozónak ne legyen mobiltelefonja. Fontosnak tartották, hogy a beszélgetések java ne telefonon, hanem élő szóban, két színész szembeállításával történhessen meg, és ez megfelelő eszköz volt ehhez, ráadásul ezzel egyben megmutathatták Hole kívülállását is. A filmben csak egyetlen alkalommal láthatjuk mobilon beszélni, de akkor is egy kölcsönkért telefont használ.
Scorsese a vágószobában
A filmet nemcsak leforgatni volt nehéz, az utómunka a vágószobában is sokáig tartott. Csakhogy ebben Alfredsonnak volt egy nem akármilyen segítsége. Miután Martin Scorsese rendezőként otthagyta a Hóembert, producerként attól még a film mellett maradt, és kölcsönadta a rendezőnek állandó vágóját, a legendás Thelma Schoonmakert. Ha ez még nem lett volna elég, időnként maga Scorsese is benézett a vágószobába, és az ötleteivel segített abban, hogy a film elnyerje a mostani formáját. „Elképesztő érzés egy szobában lenni a filmművészet egyik legnagyobb istenével, ugyanakkor közben mégsem erre gondolsz. Ő is egy keményen dolgozó filmes, és úgyis a közös munkára koncentráltok közben” – foglalja össze a találkozás lényegét Alfredson, aki per pillanat nagyon élvezi, hogy túl van ezen a hosszan elhúzódó forgatáson, és alig várja, hogy a sajtókörút után megpihenhessen. Még szóba kerül, hogy megfilmesítene-e egy újabbat a kb. tucatnyi Harry Hole-regényből, de azt mondja, hogy még nem tud a következő filmjére gondolni, per pillanat csak pihenni szeretne.
