Jómódú polgárasszonyok és csúnya, öreg férfiak, akik gyakran szó szerint a bőrüket vitték vásárra

John Everett Millais: Ofélia (1852) – Elizabeth Siddal

Az idilli, bukolikus környezetbe helyezett sekély patakba fulladó alabástrom nemesasszony alakja éppoly megindító és elégikus, mint Ofélia halála az eredeti Shakespeare-drámában, de talán a víz színén lebegő szép, színes virágokkal egy kicsit még sikerült is túlszárnyalni a nagy előképet. 

Elizabeth Siddal

Az már talán kevésbé költői, hogy John Everett Millais öt teljes hónapon keresztül küzdött Surrey-ben az agresszív legyekkel, a nagy széllel és az állandóan kellemetlenkedő környékbeli földbirtokosokkal, mire sikerült megfestenie a hátteret, modellje, az akkor 19 éves, feltűnően szép Elizabeth Siddal pedig hosszú és fagyos téli napokon át volt kénytelen ruhában fetrengeni egy hideg vízzel teli kádban valami londoni műteremben. Végül aztán a törékeny alkatú fiatal lány olyan csúnyán megfázott, hogy kis híján bele is halt. Siddal, aki egyébként a preraffaeliták gyakran foglalkoztatott múzsájának számított, és később Rosettihez ment feleségül, egy idő után maga is az alkotóművészet felé fordult, festett, és verseket írt, állítólag nem is rosszul, de Ofélia szerepe élete végégig elkísérte: ópiumfüggősége, visszatérő depressziója és gyenge idegrendszere miatt mindössze 32 évesen öngyilkos lett. 

Édouard Manet: Olympia (1863) – Victorine Meurent

A klasszikus reneszánsz meztelenkedések modorában készült, de azoknál sokkal direktebb és vulgárisabb Olympia, amelynek több apró részlete is egyértelműen arra utal, hogy a képen egy prostituáltat látunk, nagy felháborodást és még nagyobb értetlenséget keltett a közvéleményben. A képhez modellt fekvő, lángoló hajú, rutinosan (és botrányosan) vetkőző, rendszerint igen zavarba ejtő tekintettel bámuló nő, Victorine Meurent valószínűleg azért alakította a tipikus párizsi grizettet vagy a látványosan életunt, deklasszált figurát egyaránt nagy hitelességgel Manet festményein, mert nem volt számára teljesen ismeretlen ez a világ.

Victorine Meurent

Munkáscsaládban született, modellként és kávéházi énekesnőként kezdte pályafutását, és bár később maga is festőművész lett, sőt több képe még a rangos Párizsi Szalonba is bejutott, részben talán múltjának is köszönhetően igazán soha nem tudott megkapaszkodni az akadémiai közegben, egy idő után pedig keményen inni kezdett, és egyes források szerint egy majmot táncoltatott az utcán a megélhetésért, ami vicces is lehetne, de inkább lehangoló. Az meg különösen, hogy halála után festményei mind megsemmisültek – a Virágvasárnap kivételével.

A fekete szolgálólány kilétét illetően sajnos inkább csak spekulációk vannak: a neve valószínűleg Laure vagy Laura, talán dajkaként dolgozott, és elképzelhető, hogy máskor is modellt állt Manet-nak, illetve más festőknek. A nyilvánvalóan teljesen halálra rémült macskáról viszont tényleg semmit nem tudunk. 

Edgar Degas: A Tánc csillaga (1878) – Rosita Mauri

Bár hosszú és termékeny karrierje során Edgar Degas festett nehézkes, történelmi témájú zsengéket, több komplett ménesre elegendő lovat, pucér nőket és szemlátomást remekül szórakozó párizsiakat, ső, még a New Orleans-i gyapottal különös barátságot ápoló elegáns urak vattacukorpornója is inspirálta, azért általában úgy szokás rá emlékezni, mint a művészre, aki teljesen bele volt zúgva a balerinákba. Munkáinak nagyjából felén kecsesen, harmonikusan mozgó, szinte légnemű táncosnőket örökített meg, többnyire lazítás vagy gyakorlás, és néha fellépés közben.

Rosita Mauri

Egyik legnépszerűbb művének, a Tánc csillagának főalakját, aki utolérhetetlen gráciával és megfejthetetlen, túlvilági arckifejezéssel fejezi be az előadását, a korszak jól ismert primabalerinájáról, Rosita Mauriról mintázta. A táncosnőt tenyerén hordozta a századvég francia művészvilága, számos festmény, szobor, fotó és költemény témája volt ekkoriban (Degas Arabeszk és a Táncosnő virágcsokorral című képein is ő látható), nagyságát pedig mindennél fényesebben mutatja, hogy 1905-ben miatta végzett magával a befolyásos újságíró-politikus Antonin Proust.

Edvard Munch: A sikoly (1893) – Ismeretlen perui férfi

Edvard Munch szorongásos, neurotikus remekművének főhőse, a lávaszínű ragyogásba borított melankolikus skandináv táj közepén sikoltozó sápadt szellemalak nem véletlenül tűnik olyan nyugtalanítónak mai szemmel nézve is. Ugyanis az inspirációt vélhetően egy perui csacsapoja harcos horrorisztikus pózba merevedett múmiája szolgáltatta, amelyet a művész 1889-ben látott a párizsi világkiállításon.

Valahogy így nézhetett ki az a múmia

A jeles dél-amerikai hullát Gauguin is megtekintette ugyanitt, és több festményéhez is merített belőle ihletet, ez a kitüntetett művészi figyelem pedig bizonyára komoly elégtételt jelentett az inkák, majd a spanyolok által évszázadokkal korábban leigázott és kiirtott csacsapoják számára.

Gustave Klimt: Judit Holofernész fejével (1901) – Adele Bloch-Bauer

Hogy az intenzív és változatos szerelmi életet élő Gustav Klimt és egyik fő mecénásának felesége, a festőnek több világhírű képéhez is modellt álló Adele Bloch-Bauer között volt-e valami más is a barátságon és a munkakapcsolaton kívül, az máig nem tisztázott, és talán nem is fontos. Az viszont biztos, hogy a Judit Holofernész fejével című festmény már tényleg annyira arcba mászóan szexuális, amennyire csak egy levágott férfifejet markoló, meztelenségét némi színarannyal takaró szép zsidó nő lehet, pláne, ha közben éppen olyan arcot vág, hogy az már önmagában indokolná a 18-as karikát. Szóval, ha mégis muszáj tippelni, akkor valószínűleg volt valami. Vagy lehetett volna.

Adele Bloch-Bauer

A Bloch-Bauer házaspár és pazar Klimt-gyűjteményük viharos sorsa egyébként meglehetősen közismert történet, több dokumentum- és egy játékfilm is készült a témáról, utóbbiban Helen Mirren alakítja Maria Altmannt, Adele unokahúgát, aki gyakorlatilag egész Ausztriával szembeszáll, hogy visszaszerezze az őt illető családi műkincseket. 

Egon Schiele: Ülő nő felhúzott bal lábbal (1917) – Edith (vagy Adele) Harms

Klimt legjobb tanítványa, Egon Schiele szívesen festett rémálomszerűen erotikus, kihívó, akár már pornográfnak is nevezhető pózokba csavarodott nőalakokat, köztük feleségét, Edith Harmsot, aki – szemben korábbi szeretőjével, Wally Neuzillal – családi háttere révén a tisztes polgári lét biztonságát nyújtotta a zaklatott életű művésznek.

Edith Harms férjével

A nem túl fantáziadús Ülő nő felhúzott bal lábbal című képen a művész felesége (de az is lehet, hogy annak nővére) a legjobb, legvonzóbb formáját hozza, noha gyűrött, hiányos öltözéke és zilált frizurája azt sugallja, hogy éppen két perce kelt ki az ágyból egy mozgalmas éjszaka után, és olyan szabályszerű tevepatát mutat be, ami  nyomban mély gondolatokat ébreszt a befogadóban, illetve ami egy prominens bécsi polgárasszonytól talán még ma is ritkaságszámba menne. A zöld felső pedig tényleg egy igazi klasszikus. És ha úgy érezzük, hogy az egészben van valami, ami Julianne Moore-ra emlékeztet, hát nem járunk messze az igazságtól, hiszen az Oscar-díjas színésznő is pontosan így érezte.

Grant Wood: Amerikai gótika (1930) – Nan Wood és Dr. Byron Mckeeby

A 20. századi amerikai festőművészet egyik leghíresebb, legtöbbször utánzott és parodizált darabja, amely egyszerre ünnepli, emeli el és teszi ironikus vicc tárgyává a vidéki Amerika ismerős, kisszerű hétköznapiságát, szinte azonnal a legnagyobbak közé repítette alkotóját, az addig jószerivel ismeretlen Grant Woodot. A németalföldi reneszánsz mesterek stílusában megfestett, középnyugati földművesnek öltöztetett pár vasvillát tartó, kopasz férfitagja azért néz ki úgy, mint egy megbízható fogorvos, mert őt tényleg fogorvosáról, Dr. Byron Mckeebyről mintázta a festő, míg a nőt saját nővéréről, Nan Woodról.

Nan Wood és Dr. Byron Mckeeby, ezúttal vasvilla nélkül

Utóbbi egyébként nem győzte minden lehetséges fórumon hangsúlyozni, hogy az eredeti művészi szándék szerint ő a lánya, és nem a felesége a mellette álló férfinak, mert zavarta, hogy egyesek talán a kétszer olyan idős fogorvossal hozzák hírbe – még ha csupán egy festmény erejéig is. A két modell egyébként soha nem pózolt egyszerre, és külön festette meg a művész a jellegzetes házat is a még jellegzetesebb ablakával – ami azóta az iowai Eldon (vagy talán egész Iowa) legnagyobb turistalátványossága.