A mai napig működő patinás francia stúdió, a Pathé egyik korai kísérlete, az 1907-ben készült Táncoló malac (Le Cochon Danseur) című alig négyperces némafilm ugyan nem tartozik a mozitörténet nagy, sokat hivatkozott klasszikusai közé, de bizonyos tagadhatatlan erényeinek köszönhetően az elmúlt tíz évben, mióta kiadták DVD-n egy sor másik, a spontán öngyulladástól, az enyészettől és a feledéstől megmentett rövidfilmmel együtt, végül mégis megtalálta a maga valódi, értő közönségét az interneten, ahol a teljesen értelmetlen, ám bámulatos hülyeség sebesebben terjed, mint az influenza.
A film, hasonlóan egyébként a korszak más mozgóképeihez, alapvetően azt nyújtja, amit a címe is ígér: egy óriási és mellesleg rendkívül elegánsan öltözött (és rendkívül rémisztő) antropomorf disznó táncol csinos partnernőjével egy jellegzetesen századfordulós mulatóban. Hát igen, ez így elsőre azért kétségkívül nem a Suttogások és sikolyok szintje, azonban a Táncoló malac pár percében legalább annyi, egyszerre igen feszélyező és lebilincselő dolog történik, mint Bergman egész életművében.
- Egy cilinderes, szalonkabátos, disznószerű szörnyszülött fogdos és molesztál egy uzsonnázni készülő nőt. Ez volna hát a híres Belle Époque!
- A nő büntetésből meztelenre vetkőzteti a malackát. Épp itt volt az ideje.
- Táncolnak. A ruhátlan sertés először még szégyelli meztelenségét, de később már örömmel mutogatja a fenekét. Könnyű ezzel a karakterrel azonosulni.
- A disznó női ruhába bújik, majd ismét táncolnak, még önfeledtebben, mint korábban. A századelő Franciaországában láthatóan kitűnő volt a hangulat. Ennyire:
- Hátravonulnak, de a disznó ezúttal egyedül tér vissza. Magányos, szomorú tánca szívszorító látvány.
- Aztán a címszereplő egész egyszerűen felfalja a gyanútlan nézők lelkét (de legalábbis a nőt biztosan) Így:
A dramaturgia kicsit ugyan zavaros, így nem könnyű megfejteni, hogy tulajdonképpen mi is zajlik itt pontosan (és egyáltalán miért), de olyan emlékezetesek a karakterek és a jelmezek (a disznójelmez konkrétan a Muppet Show világát előlegezi meg egy teljes emberöltővel), annyira erős a látvány, a koreográfia és kiváltképp a zárójelenet, hogy igazából minden további kérdés és okoskodás felesleges. Egyszerűen lehetetlen betelni ezzel a szecessziós vonatszerencsétlenséggel, amelyet mintha direkt azzal a céllal forgattak volna, hogy 100-110 évvel később megkergült internetezők gyártsanak belőle őrült gifeket és szórakoztató mémeket.
De a film nagyvonalúan akár még az iparág aktuális szexuális zaklatási botrányainak allegóriájaként is felfogható, ami egyenesen látnoki képességeket feltételez az alkotókról. A disznó amúgy is emlékeztet kicsit Harvey Weinsteinre.
A Táncoló malac egyébként egy jól bejáratott, a maga korában állítólag igen népszerű varietészámot dolgoz fel különösebb hozzáadott érték nélkül (azaz a művészek előadták a műsort, az operatőr pedig felvette, és kész), ez az eljárás pedig a mozi hőskorában, az egész estés, komolyabb művészi ambíciókat is dédelgető játékfilmek megjelenése előtt teljesen megszokottnak számított. A mű készítésének hátteréről ennél sokkal többet viszont sajnos nem tudunk.
A groteszk horrorsertés megformálója talán egy Alfred Latell nevű amerikai állatimitátor (ilyenek miért nincsenek ma?), aki műsoraiban rendszeresen öltözött be majomnak, kutyának, kecskének, struccnak és mindenféle más állatnak, amelyeket fantasztikus tehetséggel és elhivatottsággal tudott utánozni. Sokat turnézott külföldön is, így éppenséggel az európai szórakoztatóipar fellegvárának számító Franciaországba is eljuthatott, és ha már ott volt, akár le is forgathatta Táncoló malacot.
Alfred Latell mint Bonzo kutya (fotó: Pam’s Pictorama)
Még érdekesebb, hogy elvileg ez volt Luis Buñuel (aki 1907-ben pont hétéves volt) első meghatározó filmélménye gyerekként, amit ugyan elegendő számú forrás hiányában elég nehéz bizonyítani, de ha így van, akkor az sok mindent megmagyaráz a szürrealista rendezőóriás későbbi munkásságával kapcsolatban.
