Két nappal azután, hogy felfogtam, valami véglegesen lezárult az életemben, vettem egy fapados repülőjegyet Tenerifére. Mindenki máshogy teszi túl magát a szakításon: van, aki szétvásárolja magát, más sírós-nevetős önsajnáló összejövetelt tart a barátnőivel, és van, aki különféle önismereti módszerekkel próbálja összerakni a kapcsolatban darabokra hullott önmagát. Nekem mindegyik megvolt, de tudtam, hogy
egy szimbolikus, erős lezárásra van szükségem,
egy olyan utazásra, amiben a saját határaimmal is farkasszemet kell néznem.
Tehát úgy döntöttem, hogy elmegyek melegebb éghajlatra, és ha már itt vagyok, megmászom a 3718 méter magas Teidét, Spanyolország legmagasabb hegyét, és mindent a csúcson hagyok, amire már nincs szükségem a múltamból. A hegycsúcs közelébe felvonóval is fel lehet jutni kevesebb mint tíz perc alatt, de én a nehezebb utat akartam választani. (Hogy mennyire nehéz, arról fogalmam sem volt, szerencsére.) A kint élő barátnőm és a túravezető párja szerencsére azonnal felajánlották, hogy elkísérnek, és megszervezik az egész napos túrát. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.
A legenda szerint az ördög, Guayota elrabolta a napistent, Megecet, és bezárta a Teide vulkánba, sötétségbe borítva ezzel a világot. Az őslakosok, a guancsok megkérték Achamánt, a főistent, hogy mentse meg őket. A gigantikus harcban Achamán legyőzte az ördögöt, visszaadta a világnak a fényt, a gonoszt pedig örökre a hegyóriás belsejébe zárta. A történet szerint Guayota azonban nem alszik, a leláncolt ördög műve minden fényjelenség, kitörés, kénes kipárolgás, a hegy pedig az őt szolgáló gonosz szellemek lakhelye.
Ez már nem is a Föld
Korán reggel indultunk a sziget fővárosából, Santa Cruzból, hogy a visszaútnak legalább egy részét világosban tehessük meg. A csúcs alatt levő turistaházban sajnos már nem volt szabad hely, így a napfelkelte előtti csúcstámadást el kellett engednünk.
2000 méterről indultunk, és 10 órás túra állt előttünk. Előző nap szállingózott errefelé a hó, az útitársaim pedig aggódó telefonokat kaptak a helyi barátoktól, hogy még véletlenül se vágjunk neki a hegynek, mert a hó, az valami nagyon durva dolog errefelé, főleg úgy, hogy a szél is fúj hozzá, mindez november közepén.
Hónak szerencsére nyoma sem volt, és lankás, sivatagos vidéken vezetett az út, egy darabig azt hittem, hogy ez végig így is marad. Ez óriási tévedés volt. Gyorsan elérkeztünk arra a pontra, ahonnan elkezdődött a kőkemény rész. Poros kősivatagban, tűző napsütésben, süvítő széllel küzdve haladtunk felfelé, nagyon lassan. 2500 méteres magasság felett már érezte a tüdőm a ritkuló oxigént, jelentkeztek a magashegyi tünetek, a szédülés, az émelygés és a fejfájás.
Az út egyre meredekebben vezetett felfelé. Földöntúli, halott tájon, óriási, fekete, szürke és vörös sziklák között. A hideg szél sem kímélt minket, és tényleg voltak nehéz pillanatok, amikor a legszívesebben visszafordultam volna.
Aztán eszembe jutottak a szétesett kapcsolatom filmkockái, és tudtam, ezt végig kell csinálnom.
Minden erőfeszítés, minden lélegzetvétel, minden megtett méter a lezáráshoz vezető út lesz, egészen addig, amíg nem állok a csúcson, és hagyom ott az elmúlt három évem súlyát.
Hosszú, nehéz órák után értük el a 3260 méteren fekvő turistaházat. Utólag úgy gondolom, ez volt az egyik legkeményebb szakasz. Meleg nem volt bent, de kávéautomata igen – azt hiszem, még soha életemben nem értékeltem ennyire egy közepesen rossz eszpresszót –, és mentálisan is összeszedhettük magunkat az út utolsó szakaszára.
A szél még erősebb lett, a hőmérséklet pedig alig volt magasabb a fagypontnál. Messze volt még a csúcs. Az egyik pillanatban még szédültem, a következőben meg hirtelen boldogság- és energiahullám söpört rajtam végig. Énekelni és kiabálni kezdtem, és hirtelen imádtam mindent. A gyönyörű kietlenséget, az arcomba sikító szelet, a magasságot és a mélységet. Ilyen ez a magashegyi levegő.
Mennyország és pokol egy helyen
Már naplementében érkeztünk meg a felvonó végállomásához, amit lezártak az erős szél miatt. Én pedig nemrég arra gondoltam, hogy kiszállhattam volna itt, és csak felsétáltam volna a csúcsra, mint valami hegyi nimfa, aztán meg le, és nem kellett volna magammal cipelni ezt a sok ruhát meg energiaszeletet. De úgy tűnik, a vulkán is azt akarta, hogy ezt csináljam végig.
És elkezdődött a legdurvább rész. Csak félórás séta a célig, pár száz méter, ami igazán nem tartogatott technikai kihívásokat. De alig tettem meg 50 métert, a ritka levegő letaglózott. Rájöttem, hogy tériszonyom van, eltűnt az erőm, és nagyon szédültem. Úgy éreztem, meghajlik a tér, minden erőmre szükség van, hogy kapaszkodjak, és bármikor landolhatok a köves ösvény alján.
De nem azért utaztam 3700 km-t, és hagytam otthon az összes csinos ruhámat a túracucc kedvéért, hogy most visszaforduljak. 200 métert négykézláb is megteszek (és tényleg). Méterről méterre küzdöttem magamat feljebb. Az idő megszűnt, és igyekeztem nem nézni lefelé, csak előre és fel. Semmi más nem maradt, csak a belégzés és kilégzés, mint a jógaórán, amikor próbáltam kitartani valami egészen kicsavart pózt. Egyvalami azonban jó volt:
amíg a túlélésre játszottam, eszembe sem jutott a magánéletem kudarcain töprengeni.
Az elmúlt egy hónapban talán először.
A terep egyre könnyebb lett, a levegővétel viszont egyre nehezebb. Sokszor meg kellett állnom, mert néha úgy éreztem, hiába veszek levegőt, nem elég arra sem, hogy a következő lépést megtegyem. Azt gondoltam, hogy az ördögöt rejtő óriás kihűlt, mint a szerelmem, de tévedtem. A Teide kénes, fehér gázokat köpködött magából, tőlem néhány méterre. Az ilyen helyek inspirálhatták azokat, akik lefestették vagy leírták, milyen lehet a pokol.
Felhők felett
Aztán egyszer csak vége volt. Álltam fent egy sziklán, fáradtan, nulla fokban. Alattam a felhők, rózsaszín és kék szegéllyel, és a Las Canadas gigantikus kalderája. Megcsináltam, itt vagyok, felcipeltem ide a fájdalmat, a haragot és a bűntudatot, most pedig leveszem magamról ezt az egész csomagot, és felküldöm az éterbe.
Készült néhány botrányosra sikeredett szelfi lefagyott kézzel, és a túravezetőnk már jelezte is, hogy ideje visszaindulni, előttünk volt még jó pár óra ereszkedés. Alig beszélgettünk, de legalább senki nem vette észre, hogy nemcsak a szél miatt könnyes a szemem.
Azt hiszem, a vulkán segített nekem, hogy meggyógyítsam magam. Segített a nap, később a megmártózás az hideg óceánban, a séta, a csend, az egyedüllét. És már tudom, hogy sokkal többre vagyok képes, mint gondoltam.
