A Hölgy és az egyszarvú néven ismert, hat falikárpitból álló műtárgyegyüttes a középkor végének talán legenigmatikusabb iparművészeti alkotása, ami nem csak azért érdekes, mert igazából máig nem teljesen egyértelmű, hogy mit is ábrázol (mármint azon kívül, hogy nőt meg unikornist, és még sok minden mást), hanem azért is, mert a mű újrafelfedezésének története egy legendásan katasztrofális egyéjszakás kalanddal kezdődött. Ráadásul nem is akárkik gabalyodtak egymásba 1833. tavaszán, hanem a francia irodalom fároszai: George Sand, akinek szeretőinél csak remekművei számosabbak, és Prosper Mérimée, akit nálunk elsősorban a Szent Bertalan éjszakája című regénye és a Carmen miatt szokás ismerni. Ám hiába gyakorolták a felek egyébként igen magas szinten a promiszkuitást, azon az estén valahogy semmi nem jött össze – alighanem mindkét részről túl nagyok voltak az elvárások, megesik az ilyesmi.
George Sand
Szexuálisan tehát nem nyűgözték le egymást túlságosan, alig egy évtizeddel később azonban az egyébként nem különösebben jelentős Boussac nevű településen található várkastélyban olyan leletre bukkantak, ami legalább annyira izgalmasnak tűnt, mint a jó szex. Az nem egyértelmű, hogy pontosan ki (a másodállásban régészkedő-műemlékfelügyelő Merimée, a környékén szívesen időző Sand, esetleg ketten egyszerre) fedezte fel először a pazar kiállítású, különleges szőtteseket, amelyek már jó ideje hányódtak elfeledve a kastély egyik termében, de annyi bizonyos, hogy mindkettejüket elbűvölte a látvány (az írónő még Jeanne című regényében is megemlékezett a varázslatos falidíszekről).
À mon seul désir
Ami érthető, hisz a Hölgy és az egyszarvú már első pillantásra is annyira hivalkodóan misztikus, megfejthetetlen és középkori, hogy az már talán túlzás is – ilyet még egy feltűnően vad fantáziájú ezoterikus lektűríró sem tud kitalálni. Ami nagyjából biztosra vehető, hogy a művek valamikor a 15. század végén vagy a 16. század elején készültek Flandriában, az akkoriban divatos millefleur hímzési stílusban (ez annyit tesz, hogy a gobelinek valósággal virágba borulnak), valószínűleg a befolyásos Le Viste família megrendelésére. Ám minden más rejtély.
Ízlelés
A falikárpitok központi alakja egy sudár, szőke, díszes ruhába öltözött nemes hölgy (talán Tudor Mária francia királyné), aki egy hófehér, kecskeszerű unikornis, egy barátságosan mosolygó oroszlán, valamint egy komplett allegorikus állatsereglet társaságában végzi mindennapi teendőit valamiféle varázskertben: megsimogatja az unikornis szarvát, édességet fogyaszt egy aranytálból, frissen vágott virágokat szagolgat (közben az egyiket ellopja egy majom), udvarhölgyével egy organettón játszik, illetve egy díszes kézitükröt tart az egyszarvú elé, amit a mitikus állat elégedett arckifejezéssel vesz tudomásul. A legelfogadottabb értelmezés szerint ezek a kis jelenetek az öt érzékszervet hivatottak jelképezni, azonban az egy nagyon cuki kiskutyát is szerepeltető hatodik kárpit kilóg a sorból. Ezen ugyanis a szép hölgy épp a nyakláncát helyezi egy ládikóba, a háttérben pedig ott a talányos felirat: À mon seul désir (kábé: Egyedüli vágyamnak). Igazából a művek konkrét sorrendje sem meghatározott, gyakorlatilag tetszés szerint lehet őket cserélgetni, így az is lehet, hogy éppen most csatolja fel az ékszert (amit a többi képen még/már visel), ki tudja.
Hallás
Elképzelhető, hogy az egyszarvú-szelídítő nemes szűz a szenvedélyeiről mond le valami sokkal fenségesebb ideáért egy szimbolikus aktus keretében (vagy épp ellenkezőleg!), de az is lehet, hogy itt valamilyen magasabb rendű, titokzatos hatodik érzék jelenik meg, ahogy az sem kizárt, hogy a testi vágyak (oroszlán) és az erkölcsök (egyszarvú) közti örök emberi küzdelmet követhetjük végig, bár az nem egészen világos, hogy ki győzött. Sőt, olyan is akad, aki az udvarhölgy és úrnője közt diszkréten kibontakozó leszbikus szerelmi szálra figyelt fel, és még ezen kívül is számos, néhol kissé elrugaszkodott elméletet találni az interneten, amelyeket nem feltétlenül kell komolyan venni, noha igen szórakoztatóak.
szaglás
Egyébként eredetileg (állítólag) nyolc darabból állt a mű, de kettő elveszett az évszázadok viharaiban; talán a hiányzókkal együtt már könnyebben megfejthető lenne a nevezetes kárpitok titka, de az is lehet, hogy csak még jobban összezavarna mindenkit. Az mindenesetre imponáló teljesítmény néhány túlméretezett szőnyegtől, hogy még több mint 500 év után is ennyire megmozgatja az emberek fantáziáját. A Hölgy és az egyszarvú azóta már felbukkant többek közt Rilkénél a Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben, kapott saját fikciós történelmi regényt Tracy Chevalier bestsellerszerzőtől, és aki figyelt, az még a Harry Potterben is kiszúrhatta.
Látás
Tapintás
képek: Wikipedia//artgallery.nsw.gov.au//Cluny Múzeum
