Olykor lakossági bejelentések érkeznek bajbajutott kutyákról a lehető legnagyobb jó szándék által vezérelve. A nyár kellős közepén futott be az e-mail egy kisiskolás gyerekeket táboroztató tanár nénitől. A lényegre szorítkozva megírta hol mettől-meddig tartózkodik, hozzájuk csapódott egy kutya, segítséget szeretne kérni számára. Addig az elhelyezést megoldják, etetik, itatják is. Imádja a gyerekeket, azok is őt. Kért helyben segítséget, a polgármester személyesen intézte a chip ellenőrzését az állatorvossal. Sajnos nincs jelölve, tehát senkinek nem tudják visszaadni.
Alig néhány nap alatt sikerült helyet találni a kutyus számára, szerencsére még önkéntest is, aki a tábor helyszínéről az állatorvosi rendelőbe szállította őt. Ott és akkor a rendelőben váratlan meglepetések sorozata kezdődött el. Egy gyönyörű, szép kiállású, izmos, méretes, tömött vastag szőrű, nyílt és tiszta tekintetű husky szállt ki az autóból. Cseppet sem tűnt elhagyott, kóbor ebnek. Pár perc ismeretség után kérésre ült, feküdt, maradt. Bár egy polgármester szava kétségbevonhatatlan, de a rendelői protokoll hasznossága sem vitatható. Olvastunk hát chipet! És mit ad Isten, a nyaka fölött elhúzva a leolvasót, az csipogni kezdett. A számsor beolvasása után a számítógép már ontotta is az adatokat. Volt neve, lakhelye, oltása és még gazdája is.
Perceken belül elértük telefonon az adatbázisban megadott számon a gazdit. Kedves, korosabb női hang. Szinte hinni sem akart a saját fülének. Felváltva örült, hitetlenkedett és vádaskodott. Nagy nehezen megértettem vele, hogy el kell indulnia, itt várja a kutyája. Menet közben szinte végig telefonált velem. Továbbra is állította, nem érti, a kutyája miként szökött meg, nem érti, miért nincs meg napok óta, nem érti, hogyan került hozzánk, azt sem, miért. Találkozásunkkor aztán mutatom neki a hozzám beérkező levelet, amit a tanító nénitől mint bejelentőtől és egyben megtalálótól kaptam.
Két örömkönny szétmorzsolása közben ölében a boldogságtól szétcsattanó harminc kilós kutyával értetlenkedett még kicsit. Ám, mert mindenkinek megnyugtató volt a helyzet, ő távozott haza, köszönt mindent, és láttam rajta, tényleg hálás. Én pedig péntek délutáni civil életem egyéb hóbortjai felé vettem az irányt, boldogan és elégedetten, minden jó, ha a vége jó felkiáltás közepette.
Este aztán ismerősnek vélt számok jelentek meg telefonkészülékemen. Margó néni, a csodálatos husky gazdija hívott. Elmesélte, hazafelé ő bizony becsöngetett a polgármesterhez, frissen visszaszerzett kutyája társaságában. Lehetősége sem volt semmit mondani, vagy kérdezni, mert Nagy úr, a polgármester a kutya puszta látványába is belesápadt, levegő után kapkodott, még az inge gallérját is meglazította. Majd köszönés és kapunyitás helyett arcszíne átváltott bíborba, és artikulálatlan hangon kiabálta:
Amíg én itt polgármester vagyok, nem lesznek a faluban mindenféle korcs dögök! Mindet eltüntetem, és ehhez bármit és bárkit felhasználok! Ha pedig valakinek valami nem tetszik, az irodámban tehet bejelentést ellenem, ha mer!
Margó néni nem volt se élő, se holt. Én nemkülönben. Nem sokkal később a bejelentő tanár nénit is felhívtam, elmeséltem neki a történetet. Szegény, szerencsétlen még ő kért elnézést, holott jó szándék vezérelte, és csak eszköz volt a polgármester játszmájában. Nagy úr azóta is polgármester, azóta sem mer a faluban senki lépni ellene. Én pedig csak reménykedem benne, hogy egyszer egy szép napon ő is hosszasan, tanácstalanul és reményvesztetten keres majd valamit, ami fontos és kedves neki. Szeretném remélni, az első ilyen dolog önnön lelki békéje lesz!
