Vannak azok az énekesek, akiknek valami különleges csengés vagy tónus van a hangjukban. Tudjátok, valami olyan, amit ha meghall az ember, egyből lúdbőrözni kezd. Akárhányszor Cranberries-dalokat hallgatok, engem mindig elkap ez a kicsit szívfájdító, mégis nagyon kellemes hullám. És erről csakis Dolores O’Riordan fátyolos, mégis csengő hangja tehet, amiről még nem is tudok múlt időben írni.
Elmondhatatlanul rossz érzés, hogy egyre több zenész, akinek a dalához millió gimis és főiskolás emlék fűz, nincs már közöttünk. Emlékszem, hányszor ordítottam magam rekedtre anno a Republic koncertjein, és hányszor hallgattam meg Amy Winehouse Back to Black című dalát, miután szakítottam a nagy szerelmemmel. De ha meg kellene mondanom, hogy melyik az a dal, ami a legmeghatározóbb volt számomra a kétezres évek első tizedében, amit a legtöbbször hallgattam meg huszonéves koromban, az biztos, hogy az Animal Instinct lenne a The Cranberries Bury The Hatchet című albumáról. Még a csengőhangom is évekig az volt.
Most is azt hallgatom, természetesen, és fel vagyok háborodva, hogy nem lesznek már új Cranberries-számok, amelyek Dolores O’Riordan sirályos hangján szólalnak majd meg.
Szürkébb hely lesz nélküled a világ, Dolores. Köszönjük a csodás dalokat!
