A kettős identitását gondosan titkoló, nappal elegáns nyakkendőt kötő, éjszaka lobogó köpenyben a háztetőkön ugráló maszkos igazságosztó a ponyvairodalom és a popkultúra elnyűhetetlen típuskaraktere; már-már olyan, mintha az örökkévalóság óta létezne. Bár igaz, hogy a különböző okok miatt időnként álruhát öltő bajnok (vagy éppen gonosztevő) alakja gyakorlatilag már az antik mítoszok óta velünk van, ma is ismert formájában igazából valamikor a huszadik század első felében született meg.
1939-ben, a DC Comics 27. számában lépett színre Bruce Wayne, aki civilben léha aranyifjúként pezsgőzött, szabadidejében meg Gotham City komor díszletei között üldözte a bűnt denevérjelmezben. Legközvetlenebb és legnyilvánvalóbb előképe, John McCulley halhatatlan ponyvahőse, a jómódú földbirtokos családból származó, ceruzabajszú latin szeretőként és fekete álarcot viselő törvényen kívüli bajvívóként egyaránt remeklő Don Diego, azaz Zorro pedig 1919 óta küzd az elnyomók ellen, és karcolja rendületlenül a nagy Z betűket a házfalakra a tikkadt spanyol kaliforniai tájon.
Batman és Superman
Azonban a Sötét Lovagot és Señor de la Vegát is bőven megelőzte és bevallottan inspirálta a századforduló környékének egyik legnagyobb könyvsikere, a kettős életet élő modern szuperhős figurájának megteremtője, a Vörös Pimpernel, ami pont annyira világraszóló magyar találmány, mint a golyóstoll, a hidrogénbomba és a rántott párizsi. Ugyanis ezt, a francia forradalmi terror idején játszódó, gáláns és életveszélyes kalandokban bővelkedő történelmi lektűrt Orczy Emma bárónő, „Emmuska”, a Heves megyei Tarnaörs, sőt talán egész Magyarország leghíresebb szülötte írta 1905-ben.
Douglas Fairbanks mint Zorro
Igaz, nem itthon, valami festői családi kastélyban, hanem Londonban, meglehetősen szerény körülmények között, és természetesen nem az anyanyelvén, hanem angolul, de ez nem változtat a tényen; ha minden idők leghíresebb magyar (származású) íróját keressük, akkor minden bizonnyal Orczy bárónő lesz a győztes befutó, mégpedig több testhosszal. Persze lehetne sorolni a példákat: Molnár Ferenc műveinek szép sikerei voltak Hollywoodban, Szomaházy István történetét a keményen dolgozó nagyvárosi nővel összemelegedő dúsgazdag kapitalistáról többtucatnyi romantikus komédiában feldolgozták az elmúlt 100 évben, Markovits Rodion (akire ma már a kutya sem emlékszik) első világháborús hadifogolyregényével divatot teremtett egész Európában és a pár éve elhunyt, francia nyelven író Kristóf Ágota jelentőségét sem szokás megkérdőjelezni.
De a fenti szerzők közül egyik sem aratott soha olyan elsöprő közönségsikert, mint a számtalan folytatást, illetve különböző filmes feldolgozásokat is kapó Vörös Pimpernel, ami tényleg az egész világot letarolta az Egyesült Államoktól Indonéziáig (bár valamiért pont itthon nem lett különösebben népszerű).
Orczy Emma
Pedig Emmuska bárónő eredetileg nem is írónak, pláne nem angol nyelvű bestsellerszerzőnek készült. 15 évesen, anyagi problémák miatt vándorolt ki családjával előbb Brüsszelbe, majd Párizsba, végül Londonba, és zenét, illetve képzőművészetet tanult, nem túl látványos eredménnyel, mármint azt leszámítva, hogy a londoni művészeti iskolában ismerte meg későbbi férjét, az illusztrátor Montague MacLean Barstow-t, akivel aztán hosszú és boldog házasságban élt még öt évtizeden keresztül.
A baronesz próbálkozott festéssel, műfordítással, detektívtörténetek írásával, sőt férjével közösen még egy magyar tündérmeséket tartalmazó kötetet is kiadott, de a vágyott anyagi biztonságot és a közönség figyelmét egyik sem hozta el. Már negyven körül járt, amikor megírta (először dramatizált formában) A Vörös Pimpernelt, ami, bár nem azonnal, tényleg óriásit robbant, és Orczy Emmának innentől kezdve többé nem voltak anyagi gondjai.
A Vörös Pimpernel 1982-ből
A mű egyébként mai szemmel is rendkívül szórakoztató. Nyilván, hisz a romantikus hősökért rajongó szerző láthatóan sokat és profin merített a 19. századi francia cape et d’épée-regények kalandos-felszínes világából, amelyekben daliás lovagok és muskétások vívnak, vágtáznak, lengedeznek a csilláron, intrikálnak a gonosz bíboros ellen, vagy gyakorolják a kivédhetetlen Nevers-vágást, a hölgyek pedig pihegő kebellel figyelik őket, úgyhogy még jó, hogy nem unalmas a végeredmény; azért nem Dumas színvonala, de Paul Févalt simán állva hagyja.
Az igazi újítás, a nagy dobás azonban a címszereplő alakja. Sir Percy Blakeney báró egy hígvelejű, piperkőc angol arisztokrata, a walesi herceg kegyence, az ország egyik leggazdagabb nemese, akit az affektáláson, a divaton és az ostoba szellemeskedésen kívül semmi nem érdekel; szóval egy igazi, hamisítatlan fop. Ám a bárónak van egy másik, titkos élete is: ő a legendás Vörös Pimpernel (ami egyébként egy bájos gyomnövény), az álcázás, a kard és a ravasz tervek mestere, aki a legszorultabb helyzetből is megtalálja a kiutat, és aki fantasztikus képességeit és szerteágazó kapcsolatait arra használja, hogy francia arisztokratákat menekítsen ki a tömlöcből és a nyaktiló alól, a vérére szomjazó polgártársak legnagyobb bosszúságára; szóval egy afféle reakciós, Robin Hooddal és Sherlock Holmesszal kevert D’Artagnan, mondjuk.
A Vörös Pimpernel 1934-ből. Producer: Korda Sándor
Bár sajnos a fenti úriemberekhez (és Zorróhoz meg Batmanhez) képest a Vörös Pimpernel (és az egész műfaj) dicsfénye megkopott kissé az elmúlt pár évtizedben, az egyáltalán nem kizárt, hogy egyszer lesz még reneszánsza ennek a bodorított parókás, arisztokrata James Bondnak. És ha legközelebb egy testhez simuló ruhájába kapkodva öltöző illetőt látunk egy telefonfülkében, aki éppen a világ megmentésére indul, gondoljunk csak arra, hogy természetesen ezt is mi találtuk ki. Sokkal jobb, mint a hidrogénbomba.
Ha pedig valaki nem olvasta volna, a regény állítólag valamikor idén már ingyen elérhető lesz az OSZK honlapján, remélhetőleg minél előbb.
Képek: wikipedia/youtube/flickr
