Forgatókönyvíróként és rendezőként is többször jelölték már Oscar-díjra. Mit érez most, hogy a Fantomszálért ismét jelölték? Számítanak a díjak egyáltalán?
A filmkészítéskor nem figyelek a díjakra, és nem azért csinálok filmeket, hogy díjakat kapjak, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének fontosak. Egy díj felhívja a figyelmet a filmre, és ha sok díjat kap, akkor a figyelem tartósan irányul rá. Egy Oscar-jelölésnek vagy díjnak köszönhetően a film akár hetekkel több időt kaphat a mozikban, mint nélkülük. Díjak és jelölések nélkül egy ilyen filmről talán két-három hétig beszélnének az emberek, de így akár hónapokon át a közbeszéd része maradhat, és ez óriási esély. Több gratuláló SMS-t kaptam az Oscar-jelölésem után, mint amikor a gyerekem megszületett. Az embereknek fontos egy ilyen elismerés, és nekem is az.
Úgy tudom, kölcsönösen szomorúnak érezték a Fantomszál forgatását Daniel Day-Lewis-zal, aki részben az élmény hatására döntött úgy, hogy visszavonul.
Azért az egész film forgatását nem mondanám szomorú élménynek, inkább csak bizonyos jeleneteket. Olyan jelenetekre gondolok, amiken nagyon jól szórakoztunk Daniellel, miközben írtuk őket, ugyanakkor élőben, más színészek és a stáb társaságában már egyáltalán nem tűntek olyan viccesnek. Jókat derültünk, amikor kitaláltuk Reynolds karakterének válogatott gonoszkodásait, de amikor Daniel szemtől szembe kimondta ezeket valaki más szemébe, már teljesen más volt a helyzet. Láttuk, hogyan hatnak ezek a mondatok másokra, és ez minden volt, csak vicces nem. Volt némi lelkifurdalásunk amiatt, hogy írás közben mindezt rendkívül humorosnak gondoltuk. A valóságban kimondva ezek sötét és szomorú mondatokká váltak.
Daniel Day-Lewis (b) és Paul Thomas Anderson a Fantomszál (Phantom Thread) forgatásán. (Fotó: MTI/AP/Laurie Sparham/Focus Features)
Meglepte Daniel döntése arra vonatkozóan, hogy a Fantomszál után visszavonul a színészettől?
Ha valaki ismeri Danielt, akkor nem hiszem, hogy igazán meglepődhet a döntésén. Eddig is nagyon ritkán forgatott filmet, és nagyon hosszú szüneteket tartott két munka között, ráadásul a kilencvenes években egyszer már bejelentette a visszavonulását. A Fantomszál előtt is öt éve volt utoljára filmje, szóval már az is nevezhető volt egyfajta visszavonulásnak.
A Fantomszálról
A Fantomszál az ötvenes évek Angliájában játszódik. Főhőse, az Európából a háború elől Angliába menekült lány, Alma megismerkedik az úri körökben felkapott, sznob divattervezővel, Reynolds Woodcockkal, és nemcsak a barátnőjévé, hanem a múzsájává is válik. Woodcock szerelmét és bizalmát azonban nemcsak elnyerni nehéz, hanem megtartani is, de Alma egészen szokatlan módszerekkel veszi fel a harcot a kapcsolatuk megmentéséért.
Reynolds karaktere tele van különféle babonákkal és rituálékkal a munkájával és a magánéletével kapcsolatban is. Ez önre is jellemző?
A forgatások általában olyan szinten kimerítenek, hogy megengedhetetlen luxus lenne számomra, hogy ilyesmire időt találjak. Este tizenegyre vagy éjfélre érek haza, és hajnali ötkor már kelek is, és ez a program heteken, hónapokon át tart, még rendes hétvégém sincs. Néha azon kapom magam, hogy akár heteken át ugyanazt a ruhát viselem egy film készítése közben. Persze alsógatyát, pólót meg zoknit azért naponta váltok, nem kell rögtön rosszra gondolni. (nevet) Egyszerűen csak arról van szó, hogy annyi döntést kell hoznom rendezőként minden nap egy forgatáson, hogy arra már nem jut energiám, hogy reggelente a szekrényből válogassak. Inkább csak újra meg újra felkapom azt a pulóvert meg nadrágot, amit előző este lefekvés előtt ledobtam magamról az ágy mellett. Amikor forgatókönyvet írok, van egy-két apróság, amit fontosnak találok: például az első kávém a gondolataim összeszedésének ideje, az elmélyülés időszaka, és amikor végeztem vele, azután állok neki az írásnak. De semmi olyan nincs, hogy kétszer kell az asztal szélébe rúgnom, hogy aznap meglegyen az ihletem, meg ilyenek. Nincs semmilyen mániám.
A Fantomszál a divat világában játszódik. Mi foglalkoztatta ebben a világban annyira, hogy filmet készítsen róla?
Tudtam, hogy egy olyan főhősre van szükségem, akinek nagyon bonyolult a kapcsolata a nőkkel, ugyanakkor szükségem volt arra is, hogy olyan munkája legyen, ami által sok nővel kerül kapcsolatba. A divatvilág ehhez ideálisnak tűnt. Rengeteg divatházat meglátogattam felkészülésként, és ezek ma már nem annyira családi vállalkozásként, inkább nagy, profi cégekként üzemelnek, ráadásul ma már majdnem annyi férfi dolgozik a divatvilágban, mint nő, de egészen biztos vagyok abban, hogy ez nem volt így az ötvenes években. Akkoriban egy férfi, aki ebben a világban dolgozott, és nőknek tervezett ruhákat, kifejezetten ritkaságnak számított.
DANIEL DAY-LEWIS ÉS VICKY KRIEPS A FANTOMSZÁLBAN. (FOTÓ: IMDB)
Mennyire volt járatos ebben a világban a Fantomszál előtt?
Szinte semennyire. Láttam pár dokumentumfilmet a témában, és egy darabig én is néztem a Project Runway-t (híres amerikai reality, ami a divat világában játszódik – a szerző). Ennyi. Mindig is értékeltem a szép, izgalmas ruhákat, és mindig találtam valami szépet, amikor átlapoztam egy Vogue magazint, de nem mondanám, hogy bármennyire is értettem volna a divathoz. Gyakorlatilag a nulláról kellett kikupálódnom a témában. A szabók és a tervezők egymás között úgy beszélgettek, hogy az számomra idegen nyelvnek tűnt. Végül kértem professzionális segítséget, és az volt a kérésem, hogy úgy mutassa be nekem a szakmát és ezt a világot, mintha egy ötéves gyerekkel beszélne, akinek fogalma sincs az egészről.
A művészettörténetben rengeteg híres alkotó zsenit találunk, akik a valóságban mogorva, barátságtalan, sőt olykor kifejezetten rossz ember hírében álltak, mint amilyen a Fantomszál főszereplője, Reynolds Woodcock is. Ön szerint a zsenialitás együtt jár a gőggel?
Hiszek abban, hogy lehet valaki egyszerre nagyszerű, kreatív művész és közben barátságos, kedves emberi lény. Tény, hogy ha valakit elkönyvelnek zseninek, könnyen érezheti privilegizáltnak magát, és úgy gondolhatja, hogy úgy bánhat az emberekkel, ahogy csak a kedve tartja. Rengeteg olyan példát találhatunk a híres művészek között – főképp férfiakat –, akik sorra hagyták maguk után a szeretőket és a törvénytelen gyerekeket, akik aztán szenvedtek az ő arroganciájuk és önzésük miatt. Ezt alkotóként érdekesnek találom, hiszen egy ilyen karakter mindig izgalmas tud lenni, de a saját életemet egyáltalán nem így élem. Fontosabbnak tartom a családomat a filmkészítésnél.
A történet mesélője Alma, aki a múlt eseményeiként mesél a narrációban a szerelméről. Mindenképp szükség volt narrátorra?
Tudom, hogy a narráció elég olcsó filmmesélői húzás, de része a gótikus románc zsánerének, ahová a Fantomszál is tartozik. Shirley Jackson és Hitchcock is élt vele, én pedig csak folytatni szerettem volna ezt a hagyományt. Annyit azért kavartam, hogy Alma időnként múlt-, máskor pedig jelen időben mesél Reynoldsról, ráadásul a narráció azt is segítette, hogy a nézők Alma szemével láthassák e románc kibontakozását, ami azért volt fontos, mert számomra ő a film igazi főhőse, nem a Daniel Day-Lewis alakította Reynolds.
Mi vonzotta a gótikus románc műfajához?
Nem tudom. Nem szoktam ennyire kielemezni magam.
Meg akarta újítani a műfajt?
Dehogy. Egyszerűen csak akartam egy jó filmet forgatni a zsánerben, egy olyat, amit a régi nagyok csináltak. Kaliforniaiként mostanáig csak hazai terepen dolgoztam, és régóta vonzott a gondolat, hogy készítsek egy filmet Angliában. Szinte az összes gótikus románctörténet itt játszódik, ezért adta magát a dolog, és az is vonzó volt, hogy ismét Daniellel dolgozhassak, és végre olyan szerepet adjak neki, ahol a saját akcentusát használhatja.
Meglepő, hogy Alma szerepét egy jószerivel ismeretlen színésznőre, a luxemburgi Vicky Kriepsre osztotta. Hogy született ez a döntés?
Véletlenül megnéztem az iTunes-on a The Chambermaid című német filmet, aminek ő volt a főszereplője. Főképp skandináv és kelet-európai színésznőkben gondolkodtam, és bár Vicky egyik kategóriába sem esik bele, de megvan benne az a fajta északi kisugárzás, amire szükségem volt. A casting direktorom kért tőle egy videófelvételt meghallgatásként, ami olyan jól sikerült, hogy nem is nagyon gondolkodtam másban ezután.
Vicky nem ijedt meg attól, hogy a nagy Daniel Day-Lewis-zal kell együtt játszania?
Ez könnyen megtörténhetett volna, sőt valószínűleg meg is történt. Daniel hatalmas színész, de a módszerei nem mindennapiak, és ettől sok színésztársa tart egy kicsit. Az elején talán félhetett tőle, de nagyon felspannolta, hogy felvegye Daniel ritmusát. Hihetetlenül kemény nő, legalább annyira, mint a karakter, akit a filmben alakít. Nem hagyta, hogy Daniel felülkerekedjen rajta.
Mi az a method acting?
Daniel Day-Lewis híres módszere, a method acting hatalmas elhivatottságot igényel a színész részéről. A módszer lényeg, hogy a színész alaposan tanulmányozza és átgondolja a szerepe lelki világát, és a saját tapasztalataiból és emlékeiből merítve hangolódik rá teljes mértékben. Nem eljátssza a szerepet, hanem a szereppé válik. Az ilyen színészek – Day-Lewison kívül manapság még Christian Bale és Shia LaBeouf tartozik az iskola hívei közé – elképesztő áldozatokra képesek a szerepükért, ugyanakkor a kollégáik számára sokszor bizonyulnak kifejezetten nehéz, problémás partnernek a forgatáson. Daniel Day-Lewis a Fantomszál forgatása alatt például végig az általa játszott ötvenes évekbeli ruhatervező, Reynolds Woodcock szerepében élt, és még a karakter filmbéli házába is beköltözött, és miután a stáb hazament, ő mindig ott aludt a figurája ágyában.
A Vérző olajon már dolgozott együtt Daniellel, de az egy könyvadaptáció volt. Ezúttal részben együtt írták a forgatókönyvet. Nagyon más volt a két munka?
Nem is ez jelentette a fő különbséget, hanem az, hogy a két főszereplő két teljesen eltérő világot képvisel. Daniel Plainview életében minden választás praktikusságon alapul. A vadnyugaton él, olajat keres, szóval ehhez az életstílushoz kellett megkeresnünk a praktikus kiegészítőkét és részleteket. Reynolds Woodcock számára viszont a társadalmi státusza a legfontosabb, és az egész életét és környezetét ennek rendeli alá. Minden választásának ki kell fejeznie a személyes stílusát, hogy lenyűgözhesse a vásárlóit. Ne tudd meg, mennyi időt töltöttünk Daniellel azzal, hogy együtt kiválasszuk Reynolds számára a megfelelő terítőket, porceláncsészéket, poharakat, zoknikat, cipőket, cipőfűzőket… A háza és a viselete minden apró eleme elmond valamit róla, és hihetetlenül aprólékos munka volt mindezt kitalálni.
Paul Thomas Anderson (b) és Daniel Day-Lewis a Fantomszál egyik promóciós eseményén. (fotó: imdb)
Daniel mellett olyan legendás színészekkel dolgozott együtt, mint Joaquin Phoenix vagy Philip Seymour Hoffman. Mindig ugyanazzal a módszerrel rendezi a színészeit, vagy a stílusa függ a színésztől is, akivel épp együtt dolgozik?
Alkalmazkodom hozzájuk, és ők is alkalmazkodnak hozzám. Abban van valami, hogy a legtöbb színész, akivel nagyon szeretek együtt dolgozni elég hasonló stílust képvisel. Amikor forog a kamera, akkor szeretik kipróbálni az ötleteiket, és ugyanazt a jelenetet sokféleképpen felvenni, valamint nem nagyon szeretnek próbálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennék hajlandó próbálni, ha egy színészem ragaszkodna hozzá. Mondjuk rendezőként ahhoz azért ragaszkodni szoktam, hogy ne próbáljuk túl a dolgokat. Ne tűnjön el a jelenetből teljesen a spontaneitás. A filmezéshez próbálok barátian hozzáállni. Nem akarok úgy odamenni a színészekhez, hogy majd most én megmutatom nekik, hogyan végezzék a munkájukat. A filmezés nálam az együttműködésen, nem a parancsolgatáson alapul. Ez igaz a színészekre, és igaz a stáb többi tagjára is.
A filmet a tavaly tavasszal elhunyt rendező, Jonathan Demme (A bárányok hallgatnak és a Philadelphia alkotója – a szerző) emlékének ajánlotta. Miért?
Miért ne? Pont az utolsó forgatási napunkon hunyt el, hatalmas rendező volt, és én mindig is felnéztem rá. Ráadásul a barátomnak mondhattam Jonathant, ezért úgy éreztem, szeretnék ennyivel adózni az emlékének.
