Charles Darwin 1809. február 12-én született, leghíresebb alkotása pedig az 1859-ben megjelent A fajok eredete, amelyben evolúciós elméletét foglalja össze. Kétségtelenül a tudomány történetének egyik legnagyobb hatású művéről beszélünk, az evolúció elméletét pedig Darwin óta számos tudós kutatta, további bizonyítékokkal támasztva alá, hogy mindannyian közös ősöktől származunk.
Charles Darwin, jellegzetes szakálla nélkül (Fotó: Library of Congress)
Sajnos napjainkban, amikor látszólag korlátok nélkül tombolhat az emberi hülyeség, vannak olyan helyek a világon, ahol sokan azért emelnek szót, hogy Darwin tanait ne lehessen az iskolákban tanítani. Ennek hátterében legfőképpen vallásos meggyőződés áll, amire jó példa, hogy 1999-ben Kansas állam oktatási tanácsa úgy határozott, hogy az iskolai oktatási anyagból ki kell kerülnie a „biológiai makróevolúcióra, a Föld korára, valamint az univerzum kialakulására” vonatkozó információknak. A kreacionisták üdvözölték a döntést, de szerencsére 2007-ben az egy évvel korábban megválasztott mérsékelt republikánusok visszaállították a korábbi rendet. A People for the American Way által végzett felmérés szerint az amerikaiak 49 százaléka szerint az evolúciót tudományos tényként kellene tanítani, 29 százalék pedig megengedné, hogy a kreacionizmust vallásos meggyőződésként meg lehessen vitatni az órák során. Mielőtt továbbmennénk, álljon itt egy idézet Hermann Joseph Muller amerikai Nobel-díjas genetikustól, aki a hitvilággal szemben az objektív tudomány képviselője volt.
Nincs éles határvonal spekuláció, feltételezés, elmélet és tény között, csupán egy tolómércéhez hasonlatos különbség, amely az adott ötlet valószínűségét jelöli. Amikor azt mondjuk, hogy valami tény, akkor ezt úgy értjük, hogy annyira szélsőségesen magas a valószínűsége, hogy nem foglalkozunk a kételyekkel, és készek vagyunk ennek megfelelően cselekedni. Ebben az esetben a tény kifejezésének az alkalmazása az egyedüli helyes lehetőség: az evolúció tény.
Akik saját halálukkal tettek az evolúcióért
A Darwin-díjak eredete homályba vész, annyi biztos csupán, hogy valamikor 1985 körül egy Usenet üzenőcsoportban (a mai online fórumok elődje) merült fel az ötlet, hogy valamilyen módon meg kellene emlékezni azokról, akik saját hülyeségükkel előidézett halálukkal vagy meddővé válásukkal gondoskodtak róla, hogy az emberiség génállományából kikerüljenek a hajmeresztő ostobaságra képes emberek. A fekete humorral átitatott kezdeményezés formálisan 1993-ban indult, amikor létrehozták a Darwin Awards weboldalát, ahol évről évre összegyűjtik a legsúlyosabb eseteket, amikor valaki tényleg azért halt meg, mert akkora hülyeséget hajtott végre, amiről akár egy kisgyerek is megmondaná, hogy rossz vége lesz. Az oldal – és a történeteket összegyűjtő, 2000-től megjelentetett könyvek – mögött egy Wendy Northcutt nevű nő áll, aki igyekszik mindent megtenni, hogy a Darwin-díjas történetek valóságtartalmának utánajárjon.
Természetesen voltak olyan sztorik, amelyekről kiderült, hogy csupán városi legendákról van szó. Ilyen volt például annak a férfinak a története, aki Chevrolet Impala típusú autójára egy vadászgépeknél alkalmazott hajtóművet szerelt, mert így akart minél nagyobb sebességet elérni. A legenda szerint azonban balszerencséjére az autó elemelkedett az úttesttől, és mély krátert vájt egy közeli hegy oldalába. Ez az eset – és jó néhány másik – a legendavadászatból sikeres tévéműsort faragó Állítólag stábjának fantáziáját is izgatta, és igen látványos kísérletekkel próbálták ki, hogy megtörténhetett-e az eset a valóságban.
Bár a válasz ebben az esetben természetesen az, hogy nem történhetett meg, az alábbi Darwin-díjasok egytől egyig valódi emberek voltak, akik, legyünk őszinték, nem a legfényesebb izzók voltak az emberiség csillárjában. Talán mondanunk sem kell, hogy senki se próbálja meg az alábbiakat reprodukálni, hacsak nem szeretne egy Darwin-díjjal a hóna alatt átlépni a másvilágra. Lássuk, kik voltak a legsúlyosabb esetek a hírhedt díjak történetében.
Orosz rulett, kicsit másképp?
Az orosz rulett műfaja már önmagában annyira hajmeresztő, hogy szerencsére főleg a filmek világában lehet vele találkozni. Aki számára esetleg ismeretlen lenne a fogalom: ez a fajta szerencsejáték arról szól, hogy a kellően bevállalós játékosok fognak egy hatlövetű revolvert (forgótáras pisztolyt), amelybe csupán egyetlen töltényt helyeznek be. Ezután az egyik játékos megpörgeti a tárat, a helyére csattintja, majd meghúzza a ravaszt, miközben a halántékához emeli a pisztoly csövét. Ha szerencséje van, nem lövi főbe magát. Ezután jön a másik játékos, majd oda-vissza, egészen addig, amíg a „szerencsés nyertes” meg nem találja a lövedéket.
Alapvetően egyszerű, bár természetesen így is rendkívül veszélyes baromságról van szó, amit azonban nem sikerült tökéletesen megértenie egy 19 éves texasi férfinak. Az eset 2000-ben történt, a szóban forgó Rashaad nevű fiú ugyanis egy félautomata pisztollyal gondolta kivitelezni az orosz rulettet. Ezek azok a fegyverek, amelyeknek a markolatába csusszan be a tölténytár, és mint ilyen, 100 százalék az esélye, hogy a pisztoly elsül, akkor is, ha csak egyetlen golyót táraztak be előtte. Mondanunk sem kell, hogy Rashaad nem élte túl az esetet, így azonnal jogosulttá vált a Darwin-díjra.
Tűzijáték kézigránátból = ROSSZ ötlet
2002-ben Horvátországban gondolta úgy egy találékony és takarékos férfi, hogy a szilveszteri mulatságot egy kis házi készítésű tűzijátékkal fogja feldobni. Ehhez pedig egy, feltehetően a délszláv háború idejéből megmaradt kézigránát beltartalmát akarta felhasználni. Ezzel még nem feltétlenül lett volna probléma, elvégre a profi tűzszerészek képesek hatástalanítani egy ilyen robbanóeszközt. Az már valószínűleg kevésbé volt jó ötlet, hogy a botcsinálta tűzijátékgyáros egy láncfűrésszel próbálta felnyitni a gránátot. Eleinte csupán szikrák röpködtek a levegőben, aztán már testrészek is…
Oroszlán kung fu
1989-ben borzolta fel a kedélyeket a következő eset, amely az ausztráliai Melbourne-ben történt meg. Egy kung fu edző dicséretben részesítette tanítványait, akik sikeresen elvégezték a kemény kurzust.
Elgondolkodtató illusztráció…
„Most, hogy elértétek ezt a szintet, akár vadállatokat is meg tudnátok ölni a puszta kezetekkel!” – mondta a mester, aki valószínűleg nem gondolt rá, hogy lesz olyan, aki komolyan veszi a szavait.
A 32 éves Ellie Quo azonban úgy érezte, eljött az ő ideje. Képességeibe vetett rendíthetetlen hitével felvértezve ezért az éjszaka leple alatt bemászott a melbourne-i állatkert kapuján, majd az oroszlánok kifutója felé vette az irányt. Ide is bejutott, és valószínűleg adrenalinban úszva várta, hogy szemtől szembe harcolhasson egy igazi oroszlánnal. Mint a Darwin Awards szerkesztői megjegyzik, valószínűleg egyetlen vadállattal szemben sem lett volna esélye, Quo azonban nem számolt azzal sem, hogy a kifutóban egynél több oroszlán pihent éppen, akik ugyancsak megörültek a késő éjszakai nassolási lehetőségnek. A gondozók másnap reggel csupán egy kart és két kézfejet találtak a kifutóban, az ujjak között oroszlánszőrcsomókkal…
Iszik vagy vezet…vagy repül?
Amikor tavaly karácsony előtt kollégánk – szigorúan oktatási célból – kipróbálta az ittas vezetést, hamar világossá vált, hogy nem jó ötlet részegen a volán mögé ülni. Két kanadai azonban még ennél is tovább ment, amikor 1996-ban, némi italozást követően kitalálták, hogy milyen vicces lenne röpködni egy kicsit. Mivel az egyiküknek bejárása volt a környékbeli kis repülőtérre, a gondolatot tett követte. A kapun könnyedén bejutottak, ezután feltörték egy kisebb sportgép kabinját, és beindították a szerkezetet.
A felszállással nem volt gondjuk, majd hosszabb ideig röpködtek veszélyesen alacsonyan, időnként épp hogy elhibázva a környékbeli lakóházak tetejét. Idővel azonban a sok elfogyasztott ital hatására vécézhetnékjük támadt. Ekkor jöttek rá, hogy fogalmuk sincs, merre kellene fordulniuk, hogy visszajussanak a repülőtérre.
A kanadai pilóták nem voltak ilyen sikeresek…
Kétségbeesésükben a Trans-Canada autópálya sávjait elválasztó, füves középső részt nézték ki alkalmi leszállópályának, azonban nem számoltak az autópályát keresztező távvezetékekkel. A gép farka beleakadt az egyik vezetékbe, a repülő ezután szinte azonnal a földbe csapódott, megölve mindkét utast. Csak utólag derült ki, hogy a két szerencsétlen korábban két nőismerősét is meginvitálta az éjszakai repülőzésre, ők azonban – talán látva az állapotukat – nemet mondtak a páratlan lehetőségre.
A levélbomba esete a feledékeny terroristával
Khay Rahnajet iraki terrorista 2000-ben döntött úgy, hogy levélbombát küld egy gyűlölt ellenségének. Talán feledékenységből, talán hanyagságból, de úgy adta postára a robbanószerkezetet rejtő csomagot, hogy nem a megfelelő mennyiségű bélyeggel látta el a küldeményt.
Nem sokkal később, amikor a csomagot a helyi posta visszaszállította a feladónak, Rahnajet feltehetően nagyon megörült, hogy valakitől kedves meglepetése érkezett. Valószínűleg csak a csomag felbontását követő töredékmásodpercekben tudatosodhatott benne, hogy saját levélbombáját kapta vissza…
Láva is in the air
A jellegzetes lávalámpák a hetvenes évek elengedhetetlen dísztárgyai voltak, de nemrég például mi is megírtuk, hogy egy amerikai cyberbiztonsági cégnél hogyan használják a lávalámpákat az internetes kommunikáció titkosításához. Ez egy igen okos ötlet, ami már csak azért sem származhatott volna az alábbi történet főszereplőjétől, mert egy lávalámpának köszönhetően 2004-ben meghalt.
A lávalámpa szép, de veszélyes
A Philip nevű férfi az USA fővárosában élt, és 14 évvel ezelőtt vásárolt magának egy szép lávalámpát. Üzembe is helyezte, ám idővel úgy találta, hogy túl lassan melegszik fel, emiatt nem élvezheti az izgő-mozgó színes massza látványát. Több se kellett neki, és a lámpát a tűzhely egyik platnijára helyezte, hogy így gyorsítsa fel a folyamatot. Sajnálatos módon azonban a lávalámpa a hirtelen hőhatástól egyszerűen felrobbant, a szétrepülő üvegszilánkok egyike pedig Philip mellkasába ágyazódott, aki még azelőtt elvérzett, hogy segítséget hívhatott volna…
A golyóálló ablak és a hülye ügyvéd
Garry Hoy valószínűleg nem így akart nyomot hagyni a világban, de tény és való, hogy az egyik legismertebb Darwin-díj története fűződik a nevéhez. Az egyik torontói ügyvédi irodában dolgozó férfi ugyanis nagyon szeretett azzal dicsekedni barátainak és ügyfeleinek, hogy 24. emeleti irodáját törhetetlen golyóálló ablakok védik.
Egy nap éppen leendő jogász diákok látogattak el az irodájába, akikkel Garry szintén megosztotta a törhetetlen üvegekről szóló sztorit. A rendőrségi jelentések szerint a 39 éves férfi korábban már többször is tesztelte az ablakokat, de valamiért aznap hiba csúszott a számításába. A golyóálló üveg szilárdságát ugyanis azzal próbálta demonstrálni a diákoknak, hogy egyszerűen nekiszaladt az ablaknak. A leendő jogászok valószínűleg földbe gyökerezett lábbal nézték végig, ahogy az ablaktábla kitörik, Garry Hoy pedig 24 emeletnyi zuhanás után becsapódik a Toronto Dominion Bank udvarára…
Tiszteletbeli Darwin-díj
Ilyen kategória is létezik, ezt „honourable mention”-nek hívják a Darwin Awards szerkesztői. A tiszteletbeli díjat azok kaphatják meg, akik annak ellenére nem szenderültek jobblétre, hogy mindent megtettek egy rendkívül hülye halál érdekében. Larry Walters egyike azoknak, akik megszerezték ezt a kétes elismerést: a kaliforniai férfi valószínűleg túl sok rajzfilmet nézett, ezért 1982-ben kitalálta, hogy meteorológiai ballonokat erősít kedvenc karosszékéhez, majd a levegőbe emelkedik.
Biztosra ment, összesen 45 héliumos ballont kötözött az Inspiration I-nak elnevezett székhez, majd beleült, és elvágta a kötelet. Bár ő csak arra számított, hogy a fák lombkoronája felett pár méterrel lebeg majd, rövidesen több mint 4800 méteres magasságon találta magát.
Tisztára, mint az Up! című animációban
Larry majdnem mindenre gondolt: a nagy repülésre csomagolt magának pár szendvicset, néhány üveg sört, illetve egy légpuskát is, amellyel tervei szerint ki akarta lőni a ballonokat, hogy ismét a földre ereszkedjen. Igaz, ezt még annak fényében gondolta ki, hogy a saját kertje felett lebeg pár méterrel, kellemesen sörözgetve, szendvicset majszolgatva.
Közel öt kilométeres magasságban azonban nem mert lőni, mert attól félt, hogy a karosszék kibillen az egyensúlyából. Több mint 14 órát töltött a levegőben, míg végül a légáramlatok be nem sodorták a Los Angeles-i repülőtér légterébe. Itt a Trans World és a Delta Airlines megdöbbent pilótái pillantották meg, akik értesítették a földi irányítást a furcsa szerzetről.
Larry végül összeszedte minden bátorságát, és kilőtt néhány ballont, aminek eredményeként lassan ereszkedni kezdett. Ekkor ismét majdnem bajba került, a ballonokat rögzítő zsinórok ugyanis a földhöz közeledve belegabalyodtak egy távvezetékbe, aminek következtében Long Beach egy pár háztömbje 20 percre sötétségbe borult. Végül azonban sikerült a szilárd talajra kecmeregnie, ahol már várták a helyi rendőrök, akik ott helyben le is tartóztatták. Miközben megbilincselve elvezették a helyszínről, egy tévériporter megkérdezte tőle, hogy miért tette, amit tett. Walters rezignáltan csak annyit mondott: „Nem üldögélhettem otthon egész nap…”
