„Háromszor mentem férjhez, de ezek csak kisiklások voltak. Mert a színpad a fontos, és ott is csak az operett” – nyilatkozta 1961-ben a valaha élt legnagyobb hazai operettprimadonna, a színházi élet Első Hölgye, a szórakoztatóipar legkeményebben dolgozó és legcéltudatosabb nagyasszonya, az akkoriban már 70 körül járó Honthy Hanna, és semmi okunk kételkedni abban, hogy ezt halálosan komolyan is gondolta. Annak az előadóművésznek, aki egy öt évtizedes, páratlanul sikeres karrier után is rendszeresen énekleckéket vett, és aki a legutolsó művházas vidéki haknira is olyan pazar kosztümökkel és műsorral készült, mintha az élete múlna rajta, nem nehéz elhinni, hogy csupán jelentéktelen, apró kisiklásnak, elvesztegetett időnek érez minden percet, amit nem a színházban és nem a színházzal tölt.
Honthy Hanna Kossuth-díjas színművésznő
Hogyne, voltak még rajta kívül más tehetséges, szép és ünnepelt színésznők a műfajban (megkockáztatjuk, hogy talán tehetségesebbek és szebbek is), mindenekelőtt a nagy előd és későbbi nagy rivális Fedák Sári, de soha senki sem jutott olyan magasra, mint Honthy, és ez elsősorban valószínűleg már-már mániákus elkötelezettségének köszönhető. Már akkoriban is aktívan részt vett az alkotófolyamat majd minden szakaszában, amikor ez a színészek körében még nem nagyon volt megszokott, pláne nem az operettszínpadon. Ahogy Kellér Andor írta róla:
A primadonna már negyven évvel ezelőtt is elkérte az újdonság szövegét a debreceni színházban Heltai igazgatótól, tanulmányozta, kijegyzetelte. Pályafutása alatt olyan operettkönyv még nem került a kezébe, amelyen nem javított. Nemcsak szerepét íratta át, az egésszel törődött, ha kellett, erőszakhoz is folyamodott, a szerzőt kulcsra bezárt szobába száműzte, s az, míg a munkáját el nem végezte, feketekávén sínylődött. Partnertől, zenekartól is mindig a legtöbbet csikarta ki.
Fotó: Bajor Gizi Színészmúzeum
Nemcsak befutott sztárként, hanem már karrierje kezdetén is épp ilyen kérlelhetetlen elszántsággal intézte az ügyeit, amire szüksége is volt, hiszen tényleg nagyon messziről indult. A nem kifejezetten a színlapokra kívánkozó Hügel Hajnalka néven született Budapesten, a rossz hírű Csikágó negyed közepén, nyomdász apa és varrónő anya gyermekeként, a szegényes, földszinti erzsébetvárosi lakásból pedig már tízévesen az Operaház balettiskolájába vezetett az útja.
Nem volt egy született balerinaalkat, de nagyra törő színpadi terveitől az sem tántoríthatta el, hogy mesterei szerint teljesen alkalmatlan a szólótáncosi pályára. Titokzatos pártfogója, a közelebbről meg nem nevezett dúsgazdag vidéki földbirtokos anyagi támogatásának köszönhetően iratkozhatott be Rákosi Szidinek, a magyar színészképzés Blaha Lujzájának tanodájába 1914-ben, ahol hamar kitűnt különleges tehetségével: bár nehezen irányítható, önfejű tanítványnak bizonyult, aki nem mindenben követte szolgaian tanárai utasításait, olyan meggyőző, mindent és mindenki mást elhomályosító erővel tudott jelen lenni a színpadon, mintha világéletében ezt csinálta volna.
Pontosan tisztában volt vele, hol és hogyan kell megfelelően bevonulni, megmozdulni és bezsebelni tapsot. Egész egyszerűen a színpad és a rivaldafény volt a természetes közege, ahol pár éven belül már tényleg egyeduralkodó fejedelemasszonyként trónolhatott.
Prózai szerepekben is nagyszerűen helytállt ugyan, de az igazi terepe az operett volt, ez a máig igen közkedvelt, ám már akkoriban is a kultúra peremvidékére száműzött, lekicsinyelt, megtűrt műfaj. Honthy valósággal lubickolt benne. Egy pozsonyi, majd egy debreceni kitérő után a fiatal primadonna rövid úton bevette a fővárosi Operettszínházat, és egyúttal az egész országot is, behódolt előtte az addig legyőzhetetlennek tűnő vetélytárs, Fedák Sári, játszott mindenben a Bajadértól a Csárdáskirálynőn át a Gerolsteini nagyhercegnőig, a direktorok pedig valóságos licitháborút indítottak a kegyeiért.
Státuszát, megkerülhetetlen tekintélyét és hallatlan népszerűségét jól mutatja, hogy azon kevesek közé tartozott, akik a második világháborút követően, a politikát és a kulturális életet egyaránt alapjaiban felforgató változások közepette is állva tudtak maradni, sőt már-már tényleg vallásos kultusza talán még nagyobbra nőtt, mint azelőtt; jellemző, hogy az ország első számú díváját Horthy Miklós éppúgy kitüntette, mint Kádár János.
A Csárdáskirálynő
Pedig nem lehetett könnyű vele dolgozni. A végletekig maximalista volt, és fegyelmezett, de ha kellett, nagyszerű színésznőként tudott szeszélyes és temperamentumos is lenni, gyakran az életben is drámai nagyjeleneteket rendezett, és mindig keresztülvitte akaratát: ha változtatást akart a szereposztásban (mondjuk, nem látta szívesen maga mellett a színpadon valamelyik túlságosan fiatal és túlságosan tehetséges kolléganőjét) vagy egy új autót sofőrrel, biztosak lehetünk benne, hogy elintézték neki.
Mert történhetett bármi, az emberek operettet akartak még a romokban álló vagy a legsötétebb diktatúra alatt sínylődő Magyarországon is, Honthy Hanna pedig maga volt az operett, a népszórakoztatás, az állandóság, a gondtalan, ragyogó békeidők, és ebbe az idillbe még az éppen aktuális hatalom sem mert belepiszkálni. Már eleve a háború végét is operettel, Jacobi Viktor Sybilljével ünnepelte a főváros, kettős szereposztásban, az állócsillag Honthy mellett egy másik nagyágyúval, Karádyval, de utóbbinak, hiába a filmsztári múlt, semmi esélye nem volt felülkerekednie a számára kissé idegen közegben (a két művésznő szórakoztató rivalizálásáról itt lehet bővebben olvasni).
Honthy Hanna Fleury szerepében Lehár Ferenc: Luxemburg grófja című operettjében (MTI Fotó/Magyar Fotó: Farkas Tamás)
Honthy bőven az ötven fölött is aktív előadóművész maradt, a Fővárosi Operettszínház húzóneve, akinek a kedvéért a szerző-dramaturgok, Békeffi István és Kellér Dezső kitaláltak egy ún. grande dame szerepkört, egy-egy korábbi mellékszerepet felnagyítva, így ismét tündökölhetett a Csárdáskirálynőben vagy a Luxemburg grófjában, olyan darabokban, amelyekből egyébként már kiöregedett. Három férjét, a befolyásos miniszteri titkárt, a gazdag fogorvost és a még gazdagabb autókereskedőt már a háború előtt elfogyasztotta, rokonai örökségét már életében kiadta, Deres úti pompás villáját pedig az államnak ajándékozta. Bár kikötötte, hogy haláláig ő lakik benne.
Tudatosan vállalt magányát kéttagú személyzetével és legendás, ötezer darabos házi könyvtárával osztotta meg, de alighanem pazarul berendezett otthonában is csak a színpad körül jártak a gondolatai. Egyik utolsó, 1976-os interjújában bevallja, soha nem kényelmesítette el a siker és a rutin, számára nincs olyan, hogy jutalomjáték:
Ma is lámpalázam van. A nyolcvanadik születésnapomon, mielőtt felléptem, háromszor keresztet vetettem a függöny mögött.
Mert a közönség igényét mindig, minden körülmények között ki kell szolgálni, és ezt Honthy Hannánál senki nem tudta jobban.
képek: http://operett.network.hu
