Az állatvédelem aktív szereplői között akad néhány férfi is. Itthon kicsit kevesen, külföldön annál többen. Bár Magyarországon nincsenek elegen, de fantasztikus tudással, eszköztárral, leleményességgel rendelkeznek, valamint furcsa kapcsolataik szerteágazó kuszaságával elképesztően hatékonyak. Évek óta többükkel állok, ha nem is baráti, de nagyon emberséges munkakapcsolatban.
Zizi csúnya, nagydarab, kigyúrt és kopasz ember. Nem sértődős, tudja jól, ha én küldöm őt valahova, a másikat mindig felkészítem a látványra, elvégre senki ne aggódjon feleslegesen. Amikor leírom külsejét, szinte kivétel nélkül ezeket a szavakat használom minden alkalommal, amin folyamatosan jót mosolyog. Talán egy kicsit hízeleg is neki.
Zsebemben rezeg a készülék, Zizi neve villódzik rajta. Szinte érzem a sürgetést, vedd már fel, vedd már fel, de nem tehetem, ez most nem az a helyzet, és ismerem őt, nem azért hív újra, hogy megkérdezze, megittam-e a jó éjszakát kakaómat. Biztosan baj van, tuti egy kutya van pácban. Kutyaszorító helyzetben érzem magam, mert fel kellene vennem, de anyósom konyhájában ülök, lassan búcsúznánk tőle, indulnánk haza, ő pedig, szegény itt marad majd friss gyászával, magányosan a nagy üres házban.
Szerencsémre a fiával beszélget, nem kell elnézést kérnem tőle, amiért felállok és kimegyek a hideg kertbe telefonálni. Márpedig kimegyek, mert a férfi kollégák rendszeresen tudnak olyan témákkal hívni, amik nem szeretném, hogy kihallatsszanak a telefonból. Nem tudom szándékosan vagy sem, de Zizi minden beszélgetést baritonos búgásban kezd. Bármennyire nagy a baj, akármennyire is feszült vagy ideges, mindig búg. Ezzel szerintem nem csak másokat, önmagát is megnyugtatja kicsit.
„Tudom, hogy péntek este van, de azonnal kellesz.”
„Látod, ezzel a családom is így van.”
Élcelődöm vele, de mást gondolok. Istenem! Miért nem lepődöm meg? Kérdésemet feltenni sem tudom, már hadarja is a gondját.
„Küldök neked egy fotót, csak neked. Egy másikat is kapsz, az mindenkié és bárkié lehet. A fotón egy vizsla, már a kocsimban van, át kell venned. Ha kell, egy éjszakára elteszem, többre sajnos nem tudom. A rendőrséget intézem, a helyiekkel, tolmács is van. Ne kérdezz most semmit, a legfontosabbakat majd megérted a kép láttán. Most rohannom kell, hívj, ha tudod, mikor és hova vigyem a kutyát.”
Nem egy szószátyár típus, sok év ismeretség után tudja, hogy nem kell megesketnie égre, földre és titoktartási fogadalmat aláírattatni velem, és én is tisztában vagyok vele, majd rögtön meglátom és megértem. Imádom ezt a kommunikációt, nem csacsogunk, nincs nyafi, így legalább egy szál pulóverben én sem fázom meg a kertben, a november esti hidegben. A fűtött házba visszatérve beszippant telefonom képernyője. Meredten és döbbenten bámulom az apró monitort, valóban értek mindent a szó leghétköznapibb értelmében, de tudatom nem akarja beengedni. Az, amit látok, az egyszerűen nem létezhet.
Életem pasasa rendszeresen szavak nélkül, csak testbeszéddel kommunikál velem. Megbök, szemöldöke felszalad egy bizonyos magasságig. Ahol most megáll, ott a ki nem mondott kérdés, „baj van?” Bólintással jelzem, hogy igen, bár tudom, hogy ezzel nincs előrébb, az arcomra imént kiült őszinte rettenetet még nem magyaráztam meg ennyivel. Két millimétert igazit még felfelé a szemöldökén, ilyen arcizmaik szerintem csak a férfiaknak vannak, majd megállítja a „mi a baj?” kérdésének zónájában. Felé fordítom a készülékemet, rajta a mindenkinek és bárkinek készült képpel. A másikat megtartom magamnak inkább. A fotón egy fiatal kissé túlsúlyos magyar vizsla fiú van. Méretei már felnőttesek, de pofáján látszik, nagyra nőtt kölyök még, csak igen jó súlyban van. Szemeiben rettegés és pánik ül egyszerre, a háttér elmosódott kicsit, szinte jellegtelen. Néz rám, és a szemén látom, nem bírja tovább, felteszi a kérdést hangosan is.
„Mi történt vele, amitől ennyire riadt a feje?”
„Most jött rá, mégsem ő lesz a vacsora.”
„Á! Nem értem. Menjünk ki, és mondd el rendesen.”
Ismét a kertben didergek, próbálok én is lényegre törő lenni, mert a hideget nagyon nehezen viselem.
„Ziziék ma este valami kínai konyhán kötöttek ki, úgy tűnik, nem véletlenül, és úgy tűnik, valahol a határon túl. Akit a képen láttál, nos ő lett volna a vacsora, de időben érkeztek a srácok, gondolom, valaki súgott nekik.”
Életem pasasa nem kérdez, megszólalni sem tud. Éppen csak érinti könyökömet és magamra hagy. Ismeri jól a folyamatot, tudja, hogy nekem hirtelen elég sok tennivalóm támadt. Én pedig azt, a kapott információt még fel kell dolgoznia és nem lesz könnyű dolga vele. Értesítettem a kolléganőket, hogy ők se unatkozzanak péntek este. Tudják, hol vagyok, azt is, hogy haláleset történt a családban, és egyáltalán nem vagyok egyszerű emberi és érzelmi helyzetben. Kérnem sem kell őket, intéznek mindent, amit csak tudnak.
Képünk nem az érintett éttermet ábrázolja!
Fura egy gépezet, amit üzemeltetünk. Pánik esetén minden fogaskerék azonnal dolgozni kezd, és viszi az ügyet a megoldás felé. Néhány telefonnal sikerül nekik Alfréd fiúnak helyet, fuvarost és állatorvost is találniuk. Nekem már csak a logisztika maradt. Mondanom sem kell, tudják, hogy nagyon hálás vagyok. Egy órával később mi már az autóban ülünk, hazafelé tartunk, magunk mögött hagyva a szomorú, gyászos, apró kis házat.
„Elmondod?”
„Ideges leszel tőle.”
„Te meg attól, ha nem mondod. Mondd, mert egyébként is érdekel!”
„A fotó megérkezése óta beszéltem újra Zizivel, nekem is nemrég mesélte el a teljes történetet. Ma este a határ mellett, Szlovákiában egy kínai étterembe jártak, méghozzá zárás után. A nyitva hagyott hátsó ajtón keresztül érkeztek. Remek besúgójuk volt, valamelyik magyar alkalmazott. Ziziék meggyőződése volt, hogy bolondot csinálnak belőlük, de annyira képtelennek hangzott a bejelentés, hogy már csak a buli kedvéért is kimentek. Mellesleg remek időzítéssel érkeztek, bár igaz, hogy valóban az utolsó pillanatban. A kutya a hátsó két lábánál fogva volt felkötve, mint vidéken a csirke levágásnál a kivéreztetéshez. Neki is a nyakát akarták elvágni. A csak neked kép ezt ábrázolta.”
„Meg akarták enni? Meg akarták sütni vagy főzni? Mondd, hogy holnap nem Alfrédot akarták felszolgálni? Ugye ezt a nevet adtátok neki?”
„Nem akarták felszolgálni. A kínai szakács a munka után magának, a családjának és a kollégainak főzött volna.”
„De miért pont vizslát?”
Látom, görcsösen markolja a kormányt, sejtem hogy a saját kutyáinkra gondol. Igazából én is. Nem tudom őket egy fazékban elképzelni és iszonyú barbárságnak tartom a torokelvágásos módszert. Igazi kivégzés jellegű förtelem, pláne kutya esetében. Értem, hogy Kína egyes részein divat, de a fejlett világban nem kellene ezt gyakorolni.
„Zizi megkérdezte tőlük, ne gondold, hogy nem érdekelte. Még azt is megkérdezte, miért van oltva Alfréd, és minek van benne chip? Mert ugye mindkettő volt, ez helyben ki is derült, igaz, több tolmács segítségével. Tudod, mit válaszolt? Tudod mit? Sose fogod kitalálni! Nekik se mindegy, mit esznek, ezért oltatnak és féreghajtatnak. Egyébként meg ebben a korban a legfinomabb, »kóstolni egyszer meg!«.”
Alfréd jól van. Boldog és gazdis, a vele történteket kiheverte. A hatóságok gyönyörű munkát végeztek, de ez majd egy másik, későbbi cikk témája lesz.
