Álmos, borongós és hideg téli délutánon egy fiatal, teljesen átlagosnak nevezhető, ám nagyon gondterhelt ábrázatú fiatal pár jelent meg a rendelőben halálra vált arccal és egy aprócska, világos zsemleszínű kutyussal. Az ebecske amolyan tacskóféle volt, emellett a játszótér minden létező keverékének jegyét hordozta egyszerre. Beteg benyomását cseppet sem keltette, sőt mi több, igencsak vidám fickónak tűnt. Az alábbi párbeszéd és történések zajlottak orvos és gazdi között:
Orvos: – Mi a panasz? Mit tehetek önökért?
Gazdi: – Igazából semmi baj, jól van, eszik, iszik, játszik a kutyánk, csak hát…, hát.. néha…, szóval ne nézzen bolondnak, komolyan kérem, ne nézzen őrültnek,… de néha…, néha világít.
(Az orvos megpróbál doktori címének megfelelően komoly arcot vágni, és szétszaladó mosolykezdeményét egy sor kérdésbe fojtotta kínjában.)
O: – Világít? Értem. Mikor? Milyen gyakran? Egészen pontosan hol?
G: – Látom, nem hisz nekem. Pedig tényleg világít, és az utóbbi napokban egyre fényesebben és intenzívebben, leginkább amikor mozog.
(Gazdi párja lelkesen bólogat, az orvos szemöldöke a csodálkozástól már-már a tarkójára csúszik.)
O: – Lenyelt esetleg valamit a kutyus?
G: – Ó, nem, nem. Biztosan nem.
O: – Akkor most lekapcsoljuk az összes lámpát, és megnézzük, hátha tényleg világít. Sétáljanak vele körbe kicsit itt a rendelőben.
(Rendkívül komoly, feszes, tudományos és várakozó arc kíséretében mondja mindezt. A fények pedig közben kihunynak, apró körmök jelzik, a kutya tényleg sétál, és valóban! Valóban világít a kis hasa tájékán időnként, de lehet, hogy csak én akarom nagyon látni. De nem, mégsem! Az orvos is látja! Nem is igazán akar hinni a szemének.)
O: – Nos, elkerülhetetlennek látok egy hasi ultrahangot. Aztán annak függvényében, mit látunk odabent, adnék egy kis kontrasztanyagot is. A vizsgálat után el kellene menni egy kicsit sétálni a kutyával, aztán kérem Önöket, legyenek kedvesek visszajönni.
Képünk illusztráció. Forrás: YouTube
A vizsgálat minden különösebb gond nélkül megtörténik, a megbeszéltek szerint távozik a riadt és aggódó gazdi „hamarosan visszatérünk” mondat kíséretében. Mi pedig nézünk egymásra bután, értetlenül. Hamarosan ismét megjelennek, úgy néznek az orvosra, mint egy szentre, azonnali megváltást remélnek tőle. Néhány mondatot beszélgetnek táplálási szokásokról, az utolsó széklet időpontjáról, a kutya mozgásigényéről.
Mindeközben a betegnek cseppet sem látszó „beteg” gondtalanul sétálgat, majd minden előzmény és figyelmeztetés nélkül lekuporodik, és guggolva a padlóra helyez egy nagy adag bűzös, barna és híg végterméket, majd nyög egy nagyot, és mindeközben, mint valami lavina, kivágódik belőle egy pirosan és kéken világító labda, ami a megdöbbent arcok kereszttüzében, azokról tudomást sem véve vidáman, kackiásan világítva görög végig a rendelő kövén.
Bár az orvos sokat nem tett hozzá a gyógyuláshoz, a gazdi rendkívül hálás, végtelenül boldog is. Huncutka valamit mégis lenyelt, valószínűleg séta közben, valaki másnak a játékát. A gyomorsav lebontotta a borítást, a világító piros-kék pattogó belső pedig bolyongott odabent, keresve a kijáratot.
Bármilyen őrültségnek is hangzik a gyanúnk, mondjuk el azt bátran a szakembernek, és soha ne legyünk abban biztosak, hogy semmit nem nyelt le, nem evett meg négylábú kis barátunk.
